|
||||
| Ez a pár mondat a Kommunista Kiáltványból pontosan elég arra, hogy választ kapjunk a marxizmus erkölcsi elfogadhatóságára. Ép etikájú ember számára az erõszak elfogadhatatlan, körítsenek mellé bármilyen felsõbbrendû magasztos célt - ahogy a trendi gondolkozók a marxizmus esetében ezt mindig meg is teszik, az Európában uralkodó forradalmi hangulatra hivatkozva, - mint ahogy Marx és Engels késõbbi munkássága sem változtatta alapvetõen ezt a célt. Érdekes módon nem adatik meg ez a kedvezmény a Georges Sorelt Svájcban hallgató Mussolini számára, aki a Gondolatok az erõszakról címû kötettõl inspirálva alakítja ki a fasizmus politikai erõszakrendszerét, és a kommunistákkal utcai harcokat vívó nácik sem kapják meg valamiért ezt a fajta megértést. | ||||
| De nem kell a huszadik század vérfürdõihez elõremenni, hogy tartalmas marxizmuskritikát kapjunk.1906-ban a marxista magyar Wolfner Pál, 1908-ban pedig a német antimarxista Werner Sombart azonos, Szocializmus címû könyve jelent meg magyarul, és ismertet terjedelmes cáfolatot a marxizmus nagyon sok összetevõjérõl. A két mû legfontosabb értéke természetesen a megjelenés ideje: mi, az utódok bölcsességével fájdalmasan olvashatjuk a pontos elõrelátó cáfolatokat a tökéletes, megcáfolhatatlan eszmével szemben. | ||||
| A munkások helyzete az ötvenes évek alatt tényleg siralmas volt, a trade-unionok hatása még nem mutatkozott, a kisipar csakugyan pusztult, a tõke részvénytársaságok és más nagy vállalatok alakjában valóban kezdett bizonyos koncentrikus formákat találni. Marxot ezek a közvetlen tapasztalatok vezették, amikor azután a fentebb felsorolt elméletek alakjában formulázta õket. De a fejlõdés azóta rácáfolt. Az, amit elõre látott, részben alig, részben pedig egyáltalában nem valósult meg. Marx abból indult ki, hogy a nagytõke teljesen tönkreteszi a kisüzemet. Az ipari forradalom elsõ hullámzása a kisipar egy részét csakugyan tönkretette, de a teljes pusztulás azért nem következett be. Ellenkezõleg, éppen a legutolsó évtizedek statisztikája azt bizonyítja, hogy a kisüzemben elfoglaltak száma határozottan szaporodik. A marxizmus egyik kritikusa kimutatja, hogy például Németországban 1882-1895 között a kisiparosok száma 10 százalékkal, a kiskereskedõk száma majdnem 50 százalékkal emelkedett. A marxizmus hivei ezzel szemben azzal érvelnek, hogy ezek az arányszámok csak látszólagosak. Az úgynevezett kisüzemek óriási többsége teljes függõségben van a gyáraktól, egyszóval a nagytõkétõl. Ha a felületes szemlélõ bizonyos külsõ függetlenséget találni vél is bennük, voltaképpen éppen annyira rabszolgái a tõkének, mint a gépteremben dolgozó munkás. A kisüzem tehát nem tünt el. De nem követ kezett be Marx másik elõfeltétele sem, a nagytõke mindig kevesebbkézben való összpontosulása. 18542ben Berlinben mindössze hat olyan ember élt, kinek vagyona a három millió márkát meghaladta. volna. Ha ebbõl a hatból hatszázharminckilenc lett. Minden nagyobb városban hasonló fejlõdést látunk. Ez az arány semmi esetre sem bizonyít a nagy vagyonok csökkenése mellett, ellenkezõleg. Marx követõi erre azt válaszolják, hogy nem a vagyonok számában, hanem a termelés formájában van a lényeg. Nem az a fontos, hogy a kapitalisztikus termelés elõnyeit hat vagy hatszáz ember élvezi-e, a kérdés súlypontja abban rejlik, hogy az ipari termelés kartellek és trösztök alakjában tényleg mindjobban centralizálódik. Semmi sem bizonyítj a annyira Marx igazságait, mint a trösztök és kartellek folytonosan növekedõ térfoglalása. Az óriási németvillanyos ipar mindössze két nagy társaságbanvan szervezve. Még bámulatosabb az amerikai fejlõdés. A legutolsó statisztika szerint közel kilencezer még nemrég önálló iparvállalat rna néhány trösztbe van egyesítve, melyek nem kevesebb mint húsz milliard dollár tõkével rendelkeznek. A tõkehalmozódás és a kisipar pusztulásának elõfeltételei tehát - Marx kritikusai szerint - egyáltalában nem következtek be. De még sokkal kevésbbé következett be az a másik fejlõdés, mely Marx elméleteinek szempontjából még az elõzõknél is fontosabb, tudniillik a munkások teljes elszegényedése. Bármilyen szempontból vizsgáljuk is a kérdést, bármennyi elfogultsággal közeledjünk is feléje, nyilvánvaló, hogy éppen az ellenkezõje történt mindannak, amit Marx elõrelátott. Senki sem állithatja, hogy Európa bármelyik iparos államában a munkásosztály helyzete ma rosszabb volna, mint ötven évvel ezelõtt. Az összes hivatalos és nem hivatalos kimutatások szerint a bérek mindenütt meg- kétszerezõdtek. A tanult munkások életviszonyai ma egészen mások, mint a század elsõ felében. A munkástörvényhozás mindig több és több kedvezményt biztosít számukra. A munkaidõ folytonosan kisebb lesz. Az ipari telepek versenyeznek egymással a munkásjõléti intézmények megteremtésében. Egészséges és tetszetõs munkásházak épülnek. A mûhelyek mellett fürdõk, öltözõk állnak rendelkezésre. A nagyobb városokban a munkásság kulturális szükségleteirõl is mindig több és jobb gondoskodás történik. Külön színházak olcsó helyárak mellett jó és modern mûvészetet nyújtanak. Ingyenes népkönyvtárak megkönnyítik a mûvelõdést. Ingyenes vagy egészen olcsó tanfolyamok rendszeresen tanitanak. Egyszóval, aki a mai angol, német, francia vagy belga munkás helyzetét az ötven év elõtti viszonyokkal összehasonlítja, bármennyire marxista legyen is, kell hogy belássa Marx tévedését. És tévedett Marx akkor is, amikor azt hirdette, hogy az általános elszegényedés mindnagyobb arányú lesz. Igaz, a század elsõ évtizedeiben ez a tendencia mutatkozott. A viszonyok azonban megváltoztak. Éppen Angliában, ahol a tizenkilencedik század elején a panperizmus megdöbbentõ arányszámait láttuk, lényegesen javul a. helyzet, még pedig nemcsak abszolute, hanem relatíve is. A pauperek száma csökken. Míg a nyolcvanas évek átlaga. a kilencszázezret is meghaladta, a kilencvenes években ez a szám alig éri el a nyolcszázezret.A marxizmus védelmezõi természetszerûen ezt az okoskodást sem fogadják el. Igaz, a munkabér emelkedett. De vajjon nem drágultak-e meg az életviszonyok is? Vajjon nem lettek-e drágábbak az élelmiszerek? Nem lettek-e drágábbak elsõ sorban a lakások? Igaz, a munkásjõléti intézmények száma növekedik. De vajjon nem-e a kapitalísztikns világrend vonaglását kell ebben látni, amely ilyen szurrogátumokkal próbálja végzetét elhárítani. A kritika nem látja a munkásság helyzetének rosszabbodását. De vajjon a nagytõke tagadhatatlan szaporodása, a tröszt- és kartell-szervezetek nern választják-e el a munkásokat még jobban a termelési eszközöktõl, mint az ötven év elõtti gyárak? Vajjon mi lényegesebb a munkásság életében : az, hogy a proletár vasárnap fekete kabátban egy-egy pohár sört megihat-e, vagy hogy a termelési eszközök birtokához közeledjék-? A fekete kabát talán megvan, de ez még nem fejezi ki a, helyzet javulását. A munkásmüvelõdés intézményei szaporodnak. De vajjon mit bizonyít ez? Csak azt, hogy maga a munkásság felismerte e tényezõk fontosságát és saját filléreíbõl tartja fenn õket. Az elõfeltételek hamisak, hamis a belõlük levont következtetés is, - érvel tovább a kritika. A gazdasági fejlödés másképpen alakult, mint ahogy azt Marx elöre meghatározta, a nagy összeomlás tehát sohasem fog elkövetkezní. A gazdasági válságok tana. szintén megcsalta Marxot.Bármi legyen is e válságok oka kétségtelen, hogy pusztító erejükbõl fölyvást veszítenek. A harmincas negyvenes évek válságainak egészen más következményei voltak, mint akár csak a legutolsönak, mely a. kilencvenes évek alatt folyt le. A rázködtatás sokkal kisebb, a lefolyás sokkal enyhébb mint ötvenesztendövel ezelött volt.Az összeomlás kérdésében a marxisták is tettek már bizonyos engedményeket. Még tizenöt- húsz évvel ezelött is mindig úgy beszéltek róla, mintha közvetlenül küszöbön állana. Bebel annyira ment, hogy a Kladderadatsch-ot, ahogy ezt a katasztrófát elnevezte, pontosan, naptári terminusokra jövendölte meg. A terminusok elkövetkeztek, és a Kladderadatsch nem következett be. De - hirdetik a marxisták - ha az eddigi számítások nem is. váltak be, a jövöben azért nem fog elmaradni. |
||||
