|
— Itt van két ezüst medsidie, mondta, — kaptok még hármat, ha megteszitek azt, amit mondok... Maradjatok utoljára a fizetésnél... Akkor követeljétek Kupeliántól a lapát árát. Nem fogja megadni. Akkor ragadjátok meg és dugjátok egy üres zsákba. A zsákot kössétek be, de ügyeljetek, hogy meg ne fulladjon... Ha elvegeztétek dolgotokat, üljetek tevére és menjetek haza Allah nevében. Az örmény rászolgált a kis leckére, nektek pedig nem lesz érte bántódástok, meit hiszen ti a nagy padisah kedves gyermekei vagytok.
A durva tréfa nagyon is a kedvükre volt a jenibazári legényeknek. Nemsokára derült arccal jöttek ki a granáriomból és magukra csapták a nagy ajtót. Belülről tompán hangzott Kupelián üvöltése. A legények átvették Györgytől a három medsidiát, Allah oltalmába ajánlották és seikjukkal tevére szállva, sietve elhagyták az udvart.
Az életbiztosításnak levantei módja nem éppen érdektelen. Egy nagyszakállú vidéki hodsa áll meg csacsijával a Kemer Gyádessziben Kupelián háza előtt. Ott nyeregből száll, tisztességtudóan leveti papucsát és odalép az örmény elé.
— Allah gyarapítsa éveidet, derék Kupelián !
— Mi jót hoztál, hodsa ?
— Újságot hozok, derék Kupelián. Tegnap hat beduin ember volt nálam. Éjfélkor jöttek és azt követelték J:ölem, hogy hallgassam meg esküjüket. A koránra tették kezüket és esküdtek.
— És mi közöm nekem a beduinok esküjéhez ?
— Neked esküdtek, uram. Ha az a magyar ember, aki meg szokta tőlünk venni a gubacsot, meghalna, akkor ők téged két héten belül megölnek. Erre esküdtek, azután egy birkát ajándékoztak nekem és azt mondták, hogy jöjjek el hozzád.
— Mi a nevük a gazembereknek?
— Nem tudom, uram, sok beduin jár most ezen a vidéken.
— És ha gutaütésben, vagy rossz betegségben pusztulna el a kötnivaló magyar, a beduinok akkor is állnak esküjüknek?
— Alinak bizony, uram, mert egy-egy arany fontot kaptak fejenkint, az pedig szép pénz. Azért jó lesz, ha imádkozol a magyar ember egészségéért, hogy magad is békében élhesd az időt, amelyet Allah kimért a számodra.
A hodsa minden jókat kívánt Kupeliánra, felült megint a csacsijára és hamarosan eltűnt abban az ezüstszínű porfelhőben, amelyet a tevekaravánok vertek föl az utcán.
Több merényletet nem követtek el Szitnyay ellen. Rákövetkező tavaszszal egy kis láza lett: amikor Kupelián ezt meghallotta, nagyon megijedt és csak akkor nyugodott meg újból, amikor hírét vette György fölépülésének
[...]
Hallottad, barátom, hogy mi történt Sztambulban ? — kérdezte az öreg.
— Hallottam. Örmény összeesküvők megszállották az ottomán bank palotáját és dinamitbombákat dobáltak a járókelőkre.
A seik szidni kezdte az angolokat, akik szabad elvonulást biztosítottak az összeesküvőknek. Majd nagy megelégedés hangján emlékezett meg a szörnyű mészárlásról, amelyet a kurdok és ozmánok a sztambuli örményvárosban rendeztek.
— Nem is lesz békesség a padisah birodalmában, míg el nem pusztult az utolsó örmény!
A seik arca elborult a fanatikus haragtól. Az egyébként oly nyugodt és méltóságos öreg félelmetes volt ebben e pillanatban. A szolga egy csomó európai levelet tett György elé és a beduin, aki tapintatosabb és gyöngédebb volt sok európai klub-embernél, azonnal kezet fogott a barátjával és magára hagyta.
[...]
Egész télen át forrongásban voltak a szmirnai, de főleg a környékbeli mohamedánok. A nyugtalanságot bizonyos konstantinápolyi eredetű híresztelések okozták, amelyek gyilkos haragra tüzelték az igazhívőket az örmények ellen. Valami titkos, hatalmas kéz éleszthette a tüzet, mert való igaz, hogy mindazokat, akiket egyes örmény embereken elkövetett erőszakoskodások miatt törvény elé állítottak, rendszeresen fölmentette a török bíróság. A mohamedán falvakban tehát elhitték, hogy a konstantinápolyi padisah óhajtja az összes szmirnai örmények kiirtását.
Egy este — Szitnyay a Minguszék asztalánál vacsorázott — egy örmény boltossegédjük fakó arccal és a rémülettől vacogó fogakkal rontott be és térden állva könyörgött nekik, hogy mentsék meg az életét, mert az örmény városban rettenetes mészárlás folyik. A környékbeli parasztok nagy csoportokban és állig fegyverben, gyilkolva és fosztogatva járják be a kasszabai pályaudvar tájékát.
György a pályaudvar felé akart sietni, üzlettársa azonban a lelkére beszélt, hogy maradjon otthon. A mohamedán ember lelkében mindig ott lappang valami vérszomjúság őseinek ragadozó természetéből; rendes körülmények között békeszerető, jámbor és becsületes ember, de ha lángot vet a fanatizmusa, akkor nem ismeri többé a szomszédját és barátját, csak igazhívőt és hitetlen ebet ismer.
Valaki azt kiáltotta az utcán, hogy ég a Kemer Gyádesszi és ekkor nem volt többé maradása Györgynek. Zábelre gondolt és a veszedelemre, amelyben kis barátnője forog. Ha a gyilkosok eljutnak a Gyádesszibe, akkor biztos, hogy először is Kupelián házának esnek neki. A lidiaiak az örmények közül senkit sem gyűlöltek annyira, mint éppen a gubacskereskedőt, aki a parasztok leglelketlenebb és legarcátlanabb fosztogatója volt.
A főkonzulok időközben kéréseikkel és fenyegetődzéseikkel rá tudták venni a válit, hogy vonultassa ki a katonaságot. A nizámok közbelépésében azonban nem volt köszönet. Megelégedtek annyival, hogy elzárták a Kemer Gyádesszinek a belvárosba vezető részét, ott aztán cigarettára gyújtottak és puskatussal visszavertek minkit, aki a közelükbe jött, a gyilkosok pedig azalatt zavartalanul folytathatták förtelmes munkájukat. Györgyöt nem bocsátották be az utcába. Jó ideig ott állott a szuronyos puskák mögött és nézte a távolban lobogó piros tűzfényt. A tűz felől olyan vad ordítozás hallatszott, mintha két veszett farkascsorda marcangolná egymást. A piros gőzben vad árnyékok ugrándoztak. Az utca közepén, vagy húsz lépésnyire a katonák sorfalán túl, egy agyonvert ember feküdt...
[...]
A sikátort nem őrizték a nizámok. György rohanva sietett előre. Útközben megbotlott egy ember holttestében ; visszanézett: a halottnak nem volt feje. Aztán, rekedt ordítozást és röhögést hallott. Egy fordulónál megállott és a fal mellé lapult. Förtelmes dolgot látott. Vagy tíz ember ujongva ugrált körben és fütykösökkel verte a tizenegyediket, aki a földön feküdt. A megtámadott már régen halott volt, a vérszomjukban telhetetlen gyilkosok azonban még egyre ütötték, tépték, marcangolták. Fehérburnuszus legények voltak valamennyien. Bizonyos, hogy egy csepp bort sem ittak, azért mégis úgy tántorogtak, kurjongattak, mint a részeg emberek, testüket úgy rázta a gyilkos düh, mint a hideglelés.
Az egyik legény most észrevette Györgyöt és feléje rohant.
— Jöszte, kutya! — ordította.
György a revolverét szegezte támadója mellének.
— Vissza, én nem vagyok örmény!
A támadó, bár minden fegyvere a fütyköse volt, nem hátrált meg a pisztoly elől.
— Kutya frank vagy! — ordította.
Egy másik legény azonban közbe vetette magát.
— Vissza, cudar, — kiáltotta a társára, — hiszen ez a mi magyar barátunk !
[...]
Éjfél után a nizámok — alkalmasint felsőbb parancsra — megemberelték magukat és rendet csináltak az örményvárosban. Az európai konzulok is partra szállították a kikötőben horgonyzó gőzhajók legénységét, ezek aztán fegyveres kavaszok vezetése mellett bejárták a Kamer Gyádesszit. A gyilkosok közül egyet se fogtak el. Mint egy gonosz álom rémlátásai, úgy eltűntek a hajnali párában.
Egy dalmát matrózcsapat benézett a Kupelián udvarára is. A ház helyén már csak egy kormos romhalmaz bocsátotta füstjét a szürke égboltozatnak. György a kerítésfal tövében ült és ölében tartotta az egyre remegő és nyöszörgő leányt. A matrózok, akik Szitnyayban megismerték honfitársukat, a máltai utcába kisérték őket. A Gyádesszi már akkor megelevenedett a bevonuló karavánoktól, amelyeknek hatalmas tevéi lomha méltósággal gázoltak át a fekete vértócsákon.
|
