Változó múlt

Ki a világgal váltam vala eggyé,

Benjámin László: Köznapi dolgok igézete

Alapvetően meg sem lenne érdemes említeni azt a nevetséges, szánalmas cicaharcot, amelyet két celeb  folytat "Nagy-Ausztria" és Nagy Magyarország témában (természetesen aktuálpolitikai keretek között meghamisítva mindent). Azonban közös jellemzőjük, hogy egyikük sem ért hozzá, nem történész és elemi irodalmat sem olvasnak a témában. Az elemi olvasmányok egyikének kellene lennie Borsányi György Októbertől márciusig című 1988-as kötete, ami pontosan az említett "vitának" ad választ. Ebből a rendszerváltás környékén megjelent, az akkori időkre jellemző rendkívül magas színvonalon kiadott munkának több részéből is idézünk majd még. A szép fényképfelvételek dr. Gereöffy Géza munkái.

1919 elejére tehát a Szent István-i Magyarország területe összezsugorodott. A ,,demarkációs vonal" túlsó felére kerül tek olyan színmagyar városok, mint Kolozsvár, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa, Ungvár, Munkács; olyan vegyes lakosságú, de a magyar történelemben nagy szerepet ját szott városok, mint Pozsony, Temesvár; olyan magyar etni kumú, egységes vidékek, mint a Székelyföld, a Mezőség, a Csallóköz.

Nemcsak azért, mert szinte minden családnak akadt rokonsága a ,,demarkációs vonalon" túl, - nehéz volt elképzelni, hogy a nagymama ez után ,,külföldi" lesz. Nemcsak azért, mert az elcsatolt területekhez szinte mindenkit fűzött valami személyes emlék iskola, munkahely vagy csak egy nyaralás, egy iskolai kirán dulás erejéig. Nemcsak azért, mert összezsugorodott a potenciális munkahelyek lehetősége - megszűnt a lehetőség, hogy a nagykanizsai mestert, ha rosszul fizet, otthagyom, és elmegyek Brassóba. Nemcsak azért, mert a jövőben az ország gazdaságilag életképtelennek tűnt - minden nyers anyagforrása a határon túlra került, szomszédaink nélkül egy patkószeget sem tudnánk magunk előállítani. Nemcsak ezekért. Mindezért együtt.

Írtunk már bőven arról, hogy ami a történelmi események valós megismerhetőségét illeti, a boldog Nyugaton is beleütközhetünk mindabba, amivel ők a boldogtalan Keletet, esetleg Kelet-Közepet szokták ostorozni. A most következő példa még kissé régebbi, hajlunk rá, hogy itt jórészt szimpla buta tudatlanságról van szó, de azért egy-két érdekes gondolat itt is elő tud kerülni.

A Het literair eeuwboek: Honderd jaar boek van het jaar. 1885-1985 (Irodalmi évkönyv: száz év az év könyvein keresztül) című kötetet a de Bijenkorf kiadó adta ki 1986-ban. Az 1938-as év főbb eseményei között ezeket látjuk:

Ladisla en Biro vinden de ball-point uit.

Hát akárhogy is nézzük, Bíró László József, akinek a brazíliai bevándorlási képét már láttuk és látjuk, egy ember, ráadásul - sajnos - a nyugati világban ismertebb is jóval mint nálunk. Hogy miféle elképesztő trehányság lehet az, hogy az egy személyből kettő lett, arra csak találgatás lehetséges, azonban ismerve a hollandok egyik alaptermészetének számító indolenciát, könnyedén elképzelhető az ilyen típusú hanyagság. Azonban amíg ez a legalja bulvársajtóban talán elfogadható lenne, mégiscsak egy fontos ismeretterjesztő kiadványban, amely az olvasás, a könyvek, a megismerés szépségét lenne hivatott propagálni, mindez itt legalábbis furcsán hat.

Duitsland valt Denemarken, Noorwegen, Nederland, België, Luxemburg, Frankrijk en Romenië binnen

A mondat jelentése : Németország inváziót indít Dánia, Norvégia, Hollandia, Belgium, Luxemburg, Franciaország és Románia ellen. (A Vandale azza is magyarázza ezt a kifejezést, hogy valami váratlanul érkezik .)  

Lehetetlen egyrészt cinikusan azonnal nem a Micsoda különbség című viccre gondolni, másrészt nem kevésbé cinikusan azt mondani, hogy ez nem lehetett váratlan azok után, hogy a francia-angol szövetség, Lengyelországgal szövetséget kötve Hitler támadása után ezt a szövetséget elárulja, a lengyeleknek semmilyen segítséget nem ad, Hitlert nem támadja hátba, tétlenül nézi a szovjet Finnország elleni háborúját.

Röviden azért távirati stílusban a nyugati front eseményeiről :Németország április elején rohanja le Dániát és Norvégiát, gyakorlatilag két nap alatt elintézve a jelentős védelmi kapacitással nem rendelkező országokat. Május 10-én indul meg a nagy nyugati támadás, amelynek egészen elképesztő első eseményei között lesz, hogy a német ejtőernyős támadás után a négyszázezres holland és egymilliós belga hadsereg úgy teszi le a fegyvert, hogy a németek maguk nem akarják elhinni (nézzünk a térképre, 18-án már a Daladier-vonal mögött vannak!). A francia-angol haderő maradéka még másfél hónapig harcol, de aztán ők is leteszik a fegyvert, és kialakul a térképen látható állapot.

E három országgal ellentétben Románia még ennyire sem mondhatta el, hogy váratlanul érte volna őket bármiféle német "invázió", márcsak azért sem, mert a német hadsereget ő maga hívta be az országba.

Keleti Ujság, 1940.október 11.

A román kormány ezért tekintettel a legujabb hadászati módszerekre, gépesített és felfegyverzett német egységek kiküldését kérte.

1940. őszére Károly román király és a kormányzat helyzete, a román diplomáciában szokatlan vereségek, fél Erdély, fél Bukovina, Besszarábia és Dobrudzsa egy része elvesztése után nagyon meggyöngült. A Vasgárda terrortámadásai, az általános forrongás, a hadsereg megbízhatatlan állapota állandósult válságot eredményeztek, az sem segített, hogy a király lemondott, és fia, a most 96 éves Mihály került a helyére. Hitler egyrészt azért, hogy ne veszítse el a román olajforrásokat, másrészt már a keleti hadjárat előkészítésével foglalkozva, elfogadta a románok kérését, hogy tancsapatok vonuljanak be az országba, a román hadsereg fejlsztésére. Az olajforrások esetleges elvesztése még reális veszély: Románia ugyanolyan garanciális és szövetségi szerződésben volt Angliával mint a lengyelek - ezért menekül, vesztére, a lengyel kormány Romániába -, amit csak 1940. áprilisában a románok maguk mondanak fel. Szó nem volt itt tehát semmilyen invázióról.

És valószínűleg ez a történet sem így esik meg, ha a cikkünk közepén említett másfél millió katona nem teszi le egy nap alatt a fegyvert. Lehet, hogy ezért - is - kell máshogy emlékezni az eseményekre.

Rákosi Mátyás szolid kárörömmel nyugtázza Csrepka Teréznek írt levelében azt, hogy a Pravda 1969. novemberi, a  forradalmat ünneplő számában, a címlapon Lenin társaságában ő is látható, amint baktatnak az Internacionálé ülésére. A rá jellemző stílusban kajánkodik azon, hogy micsoda extra  "ajándékot" kapott, hiszen ha a szerkesztő tudja, hogy ő van a fotón, az nem kerül címlapra. Ellenben ha tudta volna, hogy később Magyarországon mitől fosztják meg, valószínűleg igencsak megmérgesedik.

A Képes Történelem sorozat igen érdekes fajtája volt a hatvanas évek végi történelemkönyveknek, egyértelműen az új "tények" kialakításának egyik forrása volt. Belefért ebbe aztán minden, képhamisítás, játékfilmkép dokumentumnak való bemutatása (ez még az internet korában is kísértett ...), rossz képaláírás, sőt néha még olyan kép is, ami nem volt illő.

Kétségtelen a kissé gyors átalakítás, figyeljük csak meg a stencilmaszatot a nagy S betű mellett, meg a Világ Proletárjai Egyesüljetek felirat fölött - hogy ez utóbbit mért szedték ki, rejtély. Egy szinte bizonyos lehet, Rákosinak, ha megéri ez a kép bizonyosan nagyon fájna, hiszen a lap mindig is kedvence és szellemi gyermeke maradt. Ez a Kádár-rendszernek sem okozott semmilyen zavart, hiszen utóda, a Népszabadság , a második évfolyamát 1958 februárjában visszadatálta a tizenhatodikra, és 1990 után, huszonhét évig sem jutott eszükbe hasonló gesztussal 1956-tal közösséget vállalni.