|
Tudtam, hogy rohadtul piszok helyzetben van Szeredy. Ott kezdõdött, hogy az ember nem árulja el a hazáját; még ha rohadt is a hazája; ezt csinálja más; piszok munka; ember nem csinálja. Ott folytatódott, hogy az ember nem adja hóhérkézre a szeretõjét, még ha - egyszóval sehogy se. De éjfélre már az volt a téma, hogy amit az ember megtett volna a szép, rohadt szeretõjéért, azt most már nem lehet nem megtenni egy piszok, ártatlan gyereklányért. Szeredy Dani jól belemászott ebbe. Csõbe húzták. "Most csudára kicsellózott velem a sors" - mondta volna, de nem kellett mondania, úgyis tudtam, hogy ezt gondolja.
|
| |
| (Ottlik Géza : Iskola a határon) |
| |
 |
|
A legegyszerûbb képek is lehetnek megrázóak, ha olyan történet van mögöttük, amit megfelelõ érzékenységgel már feldolgoztak olyan módon, hogy kulturálisan beépült egy közösség tudatába, így mindenkinek van már valamilyen elképzelése a történtekrõl, Ilyen történet Ottlik Géza Iskola a határon címû mûve, amely a kõszegi katonai alsó reáliskolát mutatja be.
|
|
Sajnos a criticalpast.com-ra eléggé jellemzõ a tapintatlan pontatlanság. Az itt szereplõ gyerekeknek - a filmek címevel ellentétben - természetesen semmi közük a Hitlerjugendhez, az egyenruhájuk a kõszegi iskolában megszokott viselet. Ezekbõl a felületességekbõl keletkezik a rosszindulat és elõítélet.
|
|
Természetesen ha bárki felismeri a két meginterjúvolt gyerekkatonában felmenõjét, adj'Isten saját magát, kérjük tudassa ezt.
|
 |
| Azt is megmagyarázta, hogy örülniük kell, hogy felvették ráadásul ingyenes, államköltséges helyre, egy ilyen kitûnõ iskolába, s hogy az ország nehéz, elszegényedett helyzetében milyen nagy dolog az, ha valakit kész pálya, biztos megélhetés vár, és katonatiszt, úriember lesz belõle. Elég nagy fiú õ már ahhoz, hogy ezt megértse. |
| - És ne igyál hideg vizet, ha ki vagy melegedve, drágám - tette hozzá. - Tüdõgyulladást kaphatsz. Medve nem volt elég nagy fiú ahhoz, hogy ezt az indokolást megértse. Csak ráhagyta az anyjára. Jó, katonatiszt lesz belõle, úriember. Egy percig sem hitte, hogy itt marad, de ráhagyta az anyjára. El volt kápráztatva, és könnyelmûség fogta el. Nem törõdött semmivel. - Tanulj szorgalmasan! - búcsúzott el tõle másnap az asszony. - Pajtásaiddal légy udvarias, szerettesd meg magad. Tanáraiddal légy mindig tisztelettudó, édes fiacskám. Megígéred nekem? - Ühüm. - Hallod? - Jó. - Medve igyekezett ingerültség nélkül felelgetni. - Ígérd meg, drágám! - Jó, mami! |
 |
|
Még sütött a nap, de már alacsonyan járt - egy ujjnyival a hegyek fölött, éppen a második emelet magasságában, s egyenesen besütött a hálóterembe -, amikor megérkezett a bevonuló zászlóalj. A parkot, hátul a kórház kis épületét és külön kertjét, a gazdasági udvart, mindent körülfutott a magas, kilométer hosszú kõkerítés, mint egy kisebbfajta kínai nagy fal. A fõkapun kívül volt több oldalsó és hátsó bejárata is, és a két legnagyobbat, az északi országútra nyíló és a malom felõli, déli, leláncolt hatalmas vaskaput úgy hívták, hogy Netter-kapu és Koller-kapu; senki sem tudta, hogy miért. Elõbb a málhás szekerek jöttek meg a vasútról a Netter-kapun át. Mi persze még nem tudtuk, hogy honnét bújtak elõ, csak azt láttuk, hogy az épület sarkánál bekanyarodnak, és tömérdek bõröndöt, útikosarat, ládát raknak le róluk kék zubbonyos, fekete nadrágos növendékek. Aztán a fõallé felõl távoli kürtszó hallatszott, ezúttal nem olyan hamis, mint a tegnapi, s alighogy elfújta végig a menetet, nyomban egy másik, még ércesebb trombita vette át. Mire az is befejezte, már hallottuk a menetoszlop csoszogását odalent. Lassan, hintázva közeledett a fasorban az elsõ század elsõ szakasza, mint a kikötõjébe befutó gálya, halálos biztonsággal. Fejhangon elkiáltott kurta vezényszavak csendültek fel. "Félszázad!" Keményebben kopogtak a lépések, tam-tam, tam-tam: "Állj!" Aztán távolabbról, más hangon újra: "Félszázad!" Tam-tam, tam-tam: "Állj!"
|
 |
 |
 |
 |
 |
|
Ahogy elõször álltam ott, ebben az ismeretlen ködben, féltem. Furcsa, ijesztõ, rossz érzés volt, hogy csupán a közvetlen szomszédaimat látom, s õket is kissé szétfolyó körvonalakkal, mögöttük pedig rögtön bezárul ez a fal, körbe-körbe minden irányban, alig pár lépésnyire tõlem. A rajparancsnokok nem látták az embereiket, legfeljebb a középsõt, s jóformán azt sem tudták, hol áll a rajuk, csak kiabálták bele az áthatolhatatlan, szürke kásába a vezényszavakat, titkolt idegességgel.
|
|
- Csípõõõ-re!
|
|
- Kettõ!
|
|
- Egy-kettõ! Föl! Terpeszállás és... Lépj! Re! Ktõ! Karokat! Négy! - Keresztbe-kasul szálltak, úsztak a kiáltások magasabb-mélyebb, közelebbi-távolabbi hangokon, és elenyészõen csekély rosszhiszemûség kellett csak hozzá, hogy az ember ne értse meg, ki vezényel, mit és kinek?
|
| |
 |
|
Szorongva, tétován emelgettem a karomat, amikor észrevettem, hogy a jobb oldali szomszédom kedélyesen zsebre vágta a kezét, és nyugodtan ácsorog egy helyben, nem csinálja a vezényelt gyakorlatot. Mintha nem is hallaná. Lassan elmúlt a pánikérzésem, és követtem a példáját.
|
| |
 |
 |
|
Meregettem a szememet, hol lehet köztük Halász Péter. Az egyik oszlop a szökõkút másik oldalára kanyarodott. "Félszázad!" A mögötte jövõ szakasz egyenesen ment tovább, s az épület elé érve, belekiabált egy újabb fejhang: "Félszázad!" Az elõbbi: "Állj!" Az újabb, néhány lépés után: "Állj!" Aztán megint máshonnét: "Jobbra vissza-kozz!" És keresztbe-kasul, eminnen-amonnan, más-más hangon: pihenj! pihenj! pihenj!
|
| |
 |
 |
 |
|
Mindez, tegyük hozzá, nem volt ilyen világos és egyértelmû; de harminc-egynéhány év múlva Medve nem tudta pontosabban leírni a képszerûvé összeálló gondolatait és érzéseit - mindazt, amin a zászlóalj megérkezésekor éppen tûnõdött. Nem is lett volna különösebb jelentõsége az egésznek, hiszen máskor is, jóformán mindig járt valami hasonló az eszében, ahogy minden tíz-tizenegy éves gyereknek el-elkalandozik a képzelete; de bosszankodott, hogy megzavarták, s ezért kezdte elölrõl, és ezért érezte talán fontosabbnak ezt a megszakadt gondolatsort a szokásos akármilyen álmodozásainál.
|
| |
 |
| A kihallgatásokat nem szószerint adjuk közre - hiszen úgyis meghallgatható, és a tolmácsolásnál nem történik félrefordítás - hanem tartalmi összefoglalóját. |
| -Mi az Ön nemzetisége ? - Magyar. -Milyen szervezethez tartozik? - A magyar királyi katonai alsó reáliskolához, Kõszegen. - Mennyi katonai kiképzésük volt? - Jobbra át, Balra át, Indulj ! - Fegyveres nem? - Nem. - Mennyi ideje van katonai szolgálatban? - 4 éve. - Harcolt amerikai csapatok ellen? - Nem. - Hány éves ? - 14. - 14 éves, és már négy éve a hadseregnél ... Úgy hiszem mostmár mindent információt megkaptunk. |
|
Zömök, cigányképû volt ez a Czakó, s mondom, én sem tartottam üres hetvenkedésnek, amit beszél, pedig sokat beszélt. Volt egy díszesen kifaragott tollszára, a végében, a cirádák közt ügyesen elrejtve parányi nagyítólencse bújt meg. Ha a világosság felé emelve belenézett az ember, Davos behavazott körképe vált láthatóvá. Délelõtt Orbán Elemérnek mutogatta ezt a tollat. De ahogy elmentem mellettük, hallottam, hogy egészen másról beszél.
|
| |
|
- Te lõttél már revolverrel? - kérdezte a puha Orbán Elemértõl.
|
| |
|
- Nem.
|
| |
|
- Csak azért mondom, mert azzal nagyon nehéz célozni, tudod - magyarázta.
|
| |
|
Hosszasan mesélt valamit Orbánnak, de a többire már nem figyeltem. Ezt mégiscsak hencegésnek ítéltem. Nekünk véletlenül volt revolverünk Halász Péterrel, de mi sem mertünk lõni vele.
|
| |
 |
| Mi az Ön nemzetisége, német? - Nem, magyar vagyok. - Milyen katonai szervezethez tartozik? - Kõszegrõl jöttünk ide. - Mi van ott, iskola? - Igen, iskola. - Milyen katonai kiképzést kaptak? - Vigyázz, tisztelgés, jobbra-balra át . - Fegyvereset? - Nem. - Mennyi ideje szolgál ? - Négy évre maradunk az iskolában, én harmadikos vagyok. - Harcolt amerikai alakulatok ellen? - Nem értem. - Lõtt amerikaiakra? - Nem. - Mennyi idõs ? - 12 éves vagyok. - Mindent tudunk, visszatérhet. ( Félreérti és számsort kezd mondani. ) |
|
|
| |
| Még március legelején, a keservesen feszült napokban, egyszer algebraórán kihívta õt a táblához Dancsó õrnagy. Rettenetesen sokáig nyaggatta, szokott komisz hidegségével. Élesen emlékszem rá, mert az a képtelen, rossz érzésem volt, hogy ez is hozzátartozik az ellenünk folyó eljáráshoz. A szigorú Dancsó majdnem úgy vizsgáztatta Medvét, mint Merényiék. Azt tartotta róla, hogy nem tud semmit. Igaz ugyan, hogy mindnyájunkról ezt tartotta. Drághnak jót adott félévkor: jelest senkinek. - Nos? - türelmetlenkedett. - Tudja vagy nem? |
| Egyre újabb és újabb kérdéseket tett fel Medvének, aki türelmesen, közönyösen írta a táblára a rejtélyes algebrajeleket. Azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, fán terem-e vagy bokorban, amirõl szó volt. Dermedten latolgattam magamban, lehetséges-e, hogy a tisztek is bekapcsolódtak az ellenünk indult Öttevényi-szerû ügybe? |
| - Elég - intett Dancsó õrnagy. - Törülje le. Újabb kérdést tett fel neki. Ez már különösnek látszott. Rég elkergethette volna. "Elégtelen!" Borzalmas zárójeleket és négyzetre emeléseket írt fel Medve. Dancsó rideg, megvetõ arcáról soha nem lehetett leolvasni, hogy marhaságot ír-e az ember, vagy aránylag még tûrhetõ dolgokat. A frász törné ki, gondoltam, ez már kegyetlenség, amit Medvével csinál. - Tudja vagy nem? Medve mondott valamit és fölírta. Dancsó bólintott, gúnyosan, mint mindig, kérdezte õt tovább, aztán egyszer csak azt mondja, ugyanolyan arccal: - Köszönöm. Leülhet. Jeles. Még ránk is mordult valamit: "Aki nálam jelest akar, annak nem elég az anyagot tudni. Annak így kell tudni." Tátva maradt a szám. Borzasztóan megkönnyebbültem. Attól fogva õszinte hálát éreztem a rezes orrú Dancsó õrnagy iránt. Medve egy szikrányit sem. Szóba hoztam neki késõbb egyszer. "Azért a maga módján csuda egy igazságos ember" - mondtam. - Kicsoda? - Dancsó. - Ló! Ronda állat - mondta Medve. |
 |
|
Segítségért ordítsak? Most, így németóra közben? Megtettem volna talán, mert mindig elég gyáva voltam, ha a legcsekélyebb értelmét is látom. De kinek? Ki fog segíteni rajtam? A többiek? Medve, Zsoldos vagy Schulze, Kovách Garibaldi? Nevetséges, sajnos. El kellene menekülnöm. Kimentem volna a világból is szívesen, de tudtam, hogy ez is csak ábránd. Csak a csoda segíthet. Ha valami közbejön. Egyetlen lehetõségem maradt: meg se mozdulni. Semmit sem csinálni.
|
| |
 |
|
Az utolsó Memphisre gyújtottam rá az imént. Júliától kaptam délelõtt. Titokban dugta a zsebembe, hogy az ura ne lássa. Õ volt az egyetlen, aki soha nem kérdezett tõlem semmit az intézetrõl, s mindvégig az volt a gyanúm, hogy mindent tud; ami persze képtelenség. Búcsúznom kellett tõlük elég hamar. Felemelte rám szép fiatal, kreol arcát. Nézett a szemembe. Kicsit kancsalítva. Fájt a szeretete, fájt a reménytelenség, fájt, hogy túléltünk mind a ketten valami jóvátehetetlent; mégis, alig fájt. Vagyis inkább egészen csendesen fájt, egészen messze, de olyan erõvel és olyan mélyen, ahol azt az egy-két biztos dolgot tudtam: s ahogy szelíd galvánáramával átjárta a nehezen szerzett, titkos, elvehetetlen nyugalmamat, egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegzõdése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van. Júlia arcán a megkezdett mosoly forrósodott. De aztán ennyiben maradtunk: a mosolygás soha-félbe-nem-hagyott kezdõpillanatánál.
|
Iskola a határon
2014.09.01. 10:31 Deak Tamas
Szólj hozzá!
Címkék: kihallgatás Ottlik Géza Iskola a határon 1945 április königliche ungarische unterrealschule magyar királyi katonai iskola freyung
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://valtozomult.blog.hu/api/trackback/id/tr306654683
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
