Változó múlt

Az elsõ Csehszlovák Köztársaságnak - részben a propaganda segítségével - a köztudatban élõ képe a tiszta demokrácia, a jogállamiság általános közhelyeinek felel meg. Ez a propaganda olyan erõs volt, hogy ritkán gondolunk bele : hogyan lehetséges az, hogy ez az állam rövidke két-három hónap alatt (mondjuk 1938 októbertõl 1939 januárjáig) úgy átformálódik, hogy a cseh terület különösebb zavar nélkül érett gyümölcsként hullik Hitler ölébe, a szlovák részen pedig villámgyorsan megalakul Tiso náci köztársasága, "népállama" - amely már például 1938. október végén, november elején elkezdi megjelölni a zsidókat?

A válasz természetesen nagyon egyszerû: így sehogy, ezek a dolgok nem elõzmény nélküliek, mint minden történelmi esemény, ez is adott folyamat végeredménye. Az utolsó legfontosabb esemény ebbõl a szempontból az 1935-ös választás. Itt kap felhatalmazást Konrad Henlein szudétanémet mozgalma, és itt válnak erõvé azok a szlovák mozgalmak, amelyek már belevágnának az önálló állami lét kialakításába.

Összeállításunkban Szvatkó Pál, Gogolák Lajos, Ottlik György, Borsody István cikkei segítenek.

A szenzációs minõségû  politikusportrék innen valók.

Az osztrák örökös tartományokban már 1907 óta általános választójog volt érvényben, így a politikai részvétel, a parlamenti választásokon való megnyilvánulás már megszokott, hagyományos  dologgá vált a harmincas évek elejére, Ez a rendszer ugyanazokat a helyzeteket élte át, ugyanolyan tradíciók, hagyományos pártrendszerek alakultak ki, mint bármely más képviseleti rendszerben. Kialakultak a "rutinszavazatok", a bizonyos pártok fellegvárainak számító "bevehetetlen kerületek"  és így tovább.

1929-ben Brünnben, Rodola Gajda tábornok, aki az eléggé egyértelmû nevû (és egyértelmûen  Mussolinira is utaló) Národní obec fašistická nevû szervezet vezetõje már puccsot kísérel meg, amely kudarcba fullad. Azonban ez az esemény azért érdekes, mert ebben az esetben még nem létezik olyan közeli nagyhatalom, amely "kikényszeríthetné" a hasonló puccsokat (mint például a náci puccskísérletet 1934-ben Ausztriánban) valamint Gajda tábornok karaktere is azonos azokéval akik a második világháborút politikusként, katonaként elõkészítették. (Agresszív antiszemtizmus, kisebbségellenesség, militáns szovjetellenesség)

Az ehhez hasonló történések, és a gazdasági helyzet romlása tovább erõsítették az informálisan mindig is nagyon erõs Benes külügyminiszter hatalmát. Benes - a közhiedelemmel ellentétben - nem volt általánosságban  népszerû. A korabeli cseh átlagpolgár rettenetesen utálta az úgynevezett  fényûzést - márpedig például Masaryk elnök fehér lovas allûrjei, Benes külügyminisztériumi palotája tökéletesen beleillettek ebbe az elõítéletbe. Benes személyiségét még a hozzá közel álló források is "szentimetalizmustól mentesnek" írják le, és ez - ami valójában rendkívüli merevséget jelentett - majd késõbb, 1938-ban válik olyan erõssé, politikailag mozdulatra, változtatásra képtelenné, hogy a nyugati hatalmak hatalmak többek között ezért is jutnak el Münchenig. A csehszlovák nemzeti szocialista  párti Benes személyisége a korabeli diktátorokra is hasonlított, például õ is félt mániákusan a megmérgezéstõl, és nem egyszer hozta emiatt kínos zavarba vendéglátóit. Szovjet szimpátiája már a nemzetbiztonsági problémák határait érte, mint Kun Miklós professzor legutóbbi kutatásai kiderítették. a szovjet titkosszolgálatnak külön villanegyede volt Prágában, teljesen zavartalanul folyt a kémtevékenység. Pártjának neve valóságban persze csak hasonlít a nácikéra - azonban az elnevezés nem véletlen.

A politikai vetélytársaknál is hasonló a helyzet, sõt kicsivel még érdekesebb. A paletta legszélén Gajda fasisztái mellett a Stribrny-féle fasisztoid liga, "nemzeti egységpártja" - a Kramar-féle nemzeti demokrata párttal - található. Viszont vezetõik megjelenése, kisugárzása - talán egyedül pénzt biztosító gazdag Hodács kivételével - egyáltalán nem emlékeztet azokra a mozgalmakra, amelyek ilyen eszmékkel óhajtották az áhított hatalmat.

A szlovák politikából érkezõk pedig általában ellentétes hatást váltottak ki. Kisugárzásuk sokkal karizmatikusabb, tevékenységük sokkal aktívabb mint cseh társaiké. Ráadásul Milan Hodza-t sok korabeli  forrás a nagyúri jelzõvel illeti (nyilván a magyar parlamentben megszokott debattõri stílus miatt), ez is újabb okot adhatott a ellenszenves fényûzés  hangoztatására.

Ez az 1935. május 19-i választás már csak lezárása volt harmincas évek válságos eseményeinek, amelyek természetesen nem hagyták érintetlenül Csehszlovákiát sem. A gazdasági helyzet romlása, a belpolitikai botrányok és a válság miatti autoritatívebb állami megnyilvánulás, a külpolitikailag kedvezõtlen helyzet, Csehszlovákia bekerítése nem baráti indulatú államokkal nem ígértek már semmi jót. A választás alapvetõ végeredménye azonban, a régi pártrendszer megmaradása, csak a korabeli cseh kortársak szemében tûnt megnyugtatónak, a külföldi elemzõk észrevették a szudétanémet mozgalom elõretörését és a kommunista párt gyakorlatilag jelentéktelen szavazatvesztését. Mind a kettõ pontosan azt a demokratikus rendszert akarta felszámolni, amelyre a köztársaság épült. A szavazók életkora szerinti megoszlás is tükrözte ugyanazt a helyzetet mint a többi válságsújtotta államban : az idõsebbek szavaztak a mozdulatlanságra, a fiatalok a radikalizmusra.Szlovákiában az ellenzéki mozgalmak 61-rõl 66%-ra növelték támogatásukat. Benes pártja jórészt az említett okok miatt 11%-kal kevesebb  szavazatot kapott. A szudétanémet területeken a szudétanémet párt a kommunistákat kiszorította helyükrõl. . Szvatkó Pál foglalta össze találóan a Magyar Szemlében : "A választások legérdekesebb és legfontosabb eseményét kétség-telenül az ország németjeinek sejtett, de a várakozást felülmúló ébredése jelentette. Az eredmény kihirdetését követõ elsõ konsternációban néhány prágai lap helyesen írta a cseh közvélemény meglepetésérõl: „úgy tesz, mintha eddig nem tudta volna, hogy a köztársaságban németek is élnek" . Tizenhat évig a prágai utca tényleg nem törõdött Észak-Csehországgal s a német probléma legfeljebb a politikai vezérlet beavatott köreit foglalkoztatta.  Most Henlein 1,3 millió szavazattal döngette a kapukat. ". A német siker megerõsítette a szlovák autonómiaköveteléseket is. 

A választás eredményeképp azonban még harmadjára is Malypetr alakíthatott kormányt, aki minimálisra zsugorodott többségével ugyanúgy próbálta folytatni az ügyek vitelét, ahogy az zajlott május 19. elõtt. Pedig hogy ez mennyire lehetett sikeres, ott volt elõtte a példa: Hitler hatalomra jutása elõtt is a taktikázás, pártalkuk kötése, kompromisszumkényszer Németországban az egész rendszer bukását okozta. 

Mint ahogy történt is, hiába váltotta Malypetr-t Milan Hodza októberben, ez a választás volt a legelsõ lépés a cseh köztársaság szétesése felé.

SS haditudósító fényképezi Mannerheim marsallt a vezéri fõhadiszálláson, 1942.
Katsaus Journal

Hogy Hitler sikeréhez a tömegtájékoztató eszközök, a korabeli média hogy járult hozzá, ez közismert tény. Hogy uralma fenntartásához hogyan járult hozzá, és hogyan üzemeltette ezeket az eszközöket hideg profizmussal Göbbels, az is tény. De nagyon kevés olyan képet látunk, ahol a "visszacsatolást" is megfigyelhetjük.

A keleti fronton készített híradófelvételek szinte spontán mutatják meg ezt a hatást, hogy az egyes emberek szintjén milyen erõs vágy mûködött a Vezér közelébe férkõzni, fényképeket -sztárfotót! - készíteni róla, autogramot kérni tõle, Ilyen típusú jelenséget legközelebb jóformán csak a Beatleseknél figyelhetünk meg. (Talán nem véletlenül?) Az arcokon látható extázis, a minél többször elkattnitott fényképezõgép, az eszeveszett tolongás érdekes tükre a hitleri médiavilágnak, valamint elsõ példája a média által gerjesztett rajongásnak.

Bizonyos, hogy a fénykép, a fényképezõgép egyfajta szimbolikus visszacsatolása annak a módszernek ahogy a náci uralom fenntartotta eszmei bázisát. Senki nem tud az alábbiakhoz hasonló jelenetet elképzelni sem - mondjuk - Ferenc Józseffel vagy Sztálinnal. 

1942 június 4., a harkovi sikeres hadmûvelet után, Deutsche Wochenschau 614.

1941. augusztus, keleti front, DW 573

1941. szeptember, keleti front, DW 574

Tudtam, hogy rohadtul piszok helyzetben van Szeredy. Ott kezdõdött, hogy az ember nem árulja el a hazáját; még ha rohadt is a hazája; ezt csinálja más; piszok munka; ember nem csinálja. Ott folytatódott, hogy az ember nem adja hóhérkézre a szeretõjét, még ha - egyszóval sehogy se. De éjfélre már az volt a téma, hogy amit az ember megtett volna a szép, rohadt szeretõjéért, azt most már nem lehet nem megtenni egy piszok, ártatlan gyereklányért. Szeredy Dani jól belemászott ebbe. Csõbe húzták. "Most csudára kicsellózott velem a sors" - mondta volna, de nem kellett mondania, úgyis tudtam, hogy ezt gondolja.

A legegyszerûbb képek is lehetnek megrázóak, ha olyan történet van mögöttük, amit megfelelõ érzékenységgel már feldolgoztak olyan módon, hogy kulturálisan beépült egy közösség tudatába, így mindenkinek van már valamilyen elképzelése a történtekrõl, Ilyen történet Ottlik Géza Iskola a határon címû mûve, amely a kõszegi katonai alsó reáliskolát mutatja be.

A critialpast.com-on található az alábbi két film , amely ennek a regénynek adhat olyan valóságtartalmat, amely más lehet mint ahogy már elképzeltük. A kockák valószínûleg az iskola mûködésének a szó szoros értelmében utolsó pillanatait mutatják meg, 1945 április 29-én, Freyungban, Németországban. 

Sajnos a criticalpast.com-ra eléggé jellemzõ a tapintatlan pontatlanság. Az itt szereplõ gyerekeknek - a filmek címevel ellentétben - természetesen semmi közük a Hitlerjugendhez, az egyenruhájuk a kõszegi iskolában megszokott viselet. Ezekbõl a felületességekbõl keletkezik a rosszindulat és elõítélet.

Természetesen ha bárki felismeri a két meginterjúvolt gyerekkatonában felmenõjét, adj'Isten saját magát, kérjük tudassa ezt.

Még sütött a nap, de már alacsonyan járt - egy ujjnyival a hegyek fölött, éppen a második emelet magasságában, s egyenesen besütött a hálóterembe -, amikor megérkezett a bevonuló zászlóalj. A parkot, hátul a kórház kis épületét és külön kertjét, a gazdasági udvart, mindent körülfutott a magas, kilométer hosszú kõkerítés, mint egy kisebbfajta kínai nagy fal. A fõkapun kívül volt több oldalsó és hátsó bejárata is, és a két legnagyobbat, az északi országútra nyíló és a malom felõli, déli, leláncolt hatalmas vaskaput úgy hívták, hogy Netter-kapu és Koller-kapu; senki sem tudta, hogy miért. Elõbb a málhás szekerek jöttek meg a vasútról a Netter-kapun át. Mi persze még nem tudtuk, hogy honnét bújtak elõ, csak azt láttuk, hogy az épület sarkánál bekanyarodnak, és tömérdek bõröndöt, útikosarat, ládát raknak le róluk kék zubbonyos, fekete nadrágos növendékek. Aztán a fõallé felõl távoli kürtszó hallatszott, ezúttal nem olyan hamis, mint a tegnapi, s alighogy elfújta végig a menetet, nyomban egy másik, még ércesebb trombita vette át. Mire az is befejezte, már hallottuk a menetoszlop csoszogását odalent. Lassan, hintázva közeledett a fasorban az elsõ század elsõ szakasza, mint a kikötõjébe befutó gálya, halálos biztonsággal. Fejhangon elkiáltott kurta vezényszavak csendültek fel. "Félszázad!" Keményebben kopogtak a lépések, tam-tam, tam-tam: "Állj!" Aztán távolabbról, más hangon újra: "Félszázad!" Tam-tam, tam-tam: "Állj!"

Ahogy elõször álltam ott, ebben az ismeretlen ködben, féltem. Furcsa, ijesztõ, rossz érzés volt, hogy csupán a közvetlen szomszédaimat látom, s õket is kissé szétfolyó körvonalakkal, mögöttük pedig rögtön bezárul ez a fal, körbe-körbe minden irányban, alig pár lépésnyire tõlem. A rajparancsnokok nem látták az embereiket, legfeljebb a középsõt, s jóformán azt sem tudták, hol áll a rajuk, csak kiabálták bele az áthatolhatatlan, szürke kásába a vezényszavakat, titkolt idegességgel.

- Csípõõõ-re!

- Kettõ!

- Egy-kettõ! Föl! Terpeszállás és... Lépj! Re! Ktõ! Karokat! Négy! - Keresztbe-kasul szálltak, úsztak a kiáltások magasabb-mélyebb, közelebbi-távolabbi hangokon, és elenyészõen csekély rosszhiszemûség kellett csak hozzá, hogy az ember ne értse meg, ki vezényel, mit és kinek?

Szorongva, tétován emelgettem a karomat, amikor észrevettem, hogy a jobb oldali szomszédom kedélyesen zsebre vágta a kezét, és nyugodtan ácsorog egy helyben, nem csinálja a vezényelt gyakorlatot. Mintha nem is hallaná. Lassan elmúlt a pánikérzésem, és követtem a példáját.

Meregettem a szememet, hol lehet köztük Halász Péter. Az egyik oszlop a szökõkút másik oldalára kanyarodott. "Félszázad!" A mögötte jövõ szakasz egyenesen ment tovább, s az épület elé érve, belekiabált egy újabb fejhang: "Félszázad!" Az elõbbi: "Állj!" Az újabb, néhány lépés után: "Állj!" Aztán megint máshonnét: "Jobbra vissza-kozz!" És keresztbe-kasul, eminnen-amonnan, más-más hangon: pihenj! pihenj! pihenj!

Mindez, tegyük hozzá, nem volt ilyen világos és egyértelmû; de harminc-egynéhány év múlva Medve nem tudta pontosabban leírni a képszerûvé összeálló gondolatait és érzéseit - mindazt, amin a zászlóalj megérkezésekor éppen tûnõdött. Nem is lett volna különösebb jelentõsége az egésznek, hiszen máskor is, jóformán mindig járt valami hasonló az eszében, ahogy minden tíz-tizenegy éves gyereknek el-elkalandozik a képzelete; de bosszankodott, hogy megzavarták, s ezért kezdte elölrõl, és ezért érezte talán fontosabbnak ezt a megszakadt gondolatsort a szokásos akármilyen álmodozásainál.

Zömök, cigányképû volt ez a Czakó, s mondom, én sem tartottam üres hetvenkedésnek, amit beszél, pedig sokat beszélt. Volt egy díszesen kifaragott tollszára, a végében, a cirádák közt ügyesen elrejtve parányi nagyítólencse bújt meg. Ha a világosság felé emelve belenézett az ember, Davos behavazott körképe vált láthatóvá. Délelõtt Orbán Elemérnek mutogatta ezt a tollat. De ahogy elmentem mellettük, hallottam, hogy egészen másról beszél.

- Te lõttél már revolverrel? - kérdezte a puha Orbán Elemértõl.

- Nem.

- Csak azért mondom, mert azzal nagyon nehéz célozni, tudod - magyarázta.

Hosszasan mesélt valamit Orbánnak, de a többire már nem figyeltem. Ezt mégiscsak hencegésnek ítéltem. Nekünk véletlenül volt revolverünk Halász Péterrel, de mi sem mertünk lõni vele.

Segítségért ordítsak? Most, így németóra közben? Megtettem volna talán, mert mindig elég gyáva voltam, ha a legcsekélyebb értelmét is látom. De kinek? Ki fog segíteni rajtam? A többiek? Medve, Zsoldos vagy Schulze, Kovách Garibaldi? Nevetséges, sajnos. El kellene menekülnöm. Kimentem volna a világból is szívesen, de tudtam, hogy ez is csak ábránd. Csak a csoda segíthet. Ha valami közbejön. Egyetlen lehetõségem maradt: meg se mozdulni. Semmit sem csinálni.

Az utolsó Memphisre gyújtottam rá az imént. Júliától kaptam délelõtt. Titokban dugta a zsebembe, hogy az ura ne lássa. Õ volt az egyetlen, aki soha nem kérdezett tõlem semmit az intézetrõl, s mindvégig az volt a gyanúm, hogy mindent tud; ami persze képtelenség. Búcsúznom kellett tõlük elég hamar. Felemelte rám szép fiatal, kreol arcát. Nézett a szemembe. Kicsit kancsalítva. Fájt a szeretete, fájt a reménytelenség, fájt, hogy túléltünk mind a ketten valami jóvátehetetlent; mégis, alig fájt. Vagyis inkább egészen csendesen fájt, egészen messze, de olyan erõvel és olyan mélyen, ahol azt az egy-két biztos dolgot tudtam: s ahogy szelíd galvánáramával átjárta a nehezen szerzett, titkos, elvehetetlen nyugalmamat, egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegzõdése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van. Júlia arcán a megkezdett mosoly forrósodott. De aztán ennyiben maradtunk: a mosolygás soha-félbe-nem-hagyott kezdõpillanatánál.