Rengeteg, magát okosnak gondoló és ráadásul híres embertõl nyert megosztást a Vlora hajóról 1991-ben készült fotó azzal a felirattal, hogy ez a nácik elõl Észak-Afrikába menekülõ európaiakat ábrázol. Azt, hogy a megosztók a legelemibb forrásellenõrzéseket sem tartották be - mit várjunk azok után, mikor nemrég hallhattunk Mussolini antifasizmusáról - én a magam részérõl nem minõsítem, megtette már más régen a megfelelõ modorban és stílusban.
|
|
Viszont a téma maga érdekes, hiszen minden idõk egyik legjobb és leghatásosabb filmje, a Casablanca is pontosan errõl szól. Így aztán érdemes megnézni mit is tudhatunk meg e témában. A két térkép a Pesti Hírlap 1941-es évkönyvébõl származik.
|
|
A területet az 1880-as évektõl az 1950-es évekig három nagy gyarmattartó birodalom uralta. A mai Marokkó, Algéria, Tunézia egy része francia, Tunézia maradéka és Líbia 1911-ig török majd olasz, Egyiptom 1918-ig török majd angol fennhatóság alá került. Marokkó északi csücske a tízes években spanyol fennhatóság alá került, egy bizonyos Francisco Franco nevezetû tiszt is kitünteti magát ezekben a harcokban. Nem érdektelen a terület tízes évekbeli részletesebb története sem, errõl magyarul sajnos csak Geoffrey Barraclough kissé túlságosan angolos modorban megírt kötetete elérhetõ.
|
|
A háború kitörésekor fontos propagandisztikus érv volt e terület nagysága a tengelyhatalmak gyõzelmi esélyei ellen. Egyiptom maga is, mint angol protektorátus 1939. szeptemberében hadat üzen Németországnak. | |
Az 1940-es júniusi összeomlás a francia mandátumterületeket e legkritikusabb idõben elzárta Franciaországtól. A Nemzetgyûlés jópár tagja még az utolsó pillanatokban el tudott jutni Oránba, azonban a német fegyverszüneti szerzõdés nem véletlenül kötötte ki: a francia kereskedelmi hajók nem futhatnak ki kikötõikbõl, a francia flotta összpontosuljon kikötõkben és a francia mandátumterületeken lévõ német állampolgárokat adják ki. Az országon belül - egyébként kifejezett tiltás ellenére - a bombázások és hadmûveletek elõl mintegy egymilliónyi civil menekült. Jórészük maradt országon belül és vissza is tértek lakóhelyükre a fegyverszünet beállta után. | |
Bombázás elõl menekülõk, Journal de Guerre, 1940 |
|
A francia flottát Oran kikötõjében vonták össze, ahol 1940. július 3-án az angolok a Katapult hadmûvelet keretében ultimátum után megtámadták a flottát, a hadihajók jórészét elsüllyesztették, mintegy 1300 tengerész halt meg. (Pearl Harborban 17 hónappal késõbb 2500) | |
Lángban álló francia hajók, Orán, Mérs el Kebir, 1940. július 3. Journal de Guerre |
|
Francia tengerészek mentõcsónakokban, Mérs el Kebir, 1940. július 3. Journal de Guerre |
|
Az észak-afrikai közigazgatás viszonylag hamar helyreállította az együttmûködést az anyaországgal, azonban ez a terület nem lett senki számára értékesebb, aki a háború elõl menekülne - fõleg mivel Franciaország területén ekkor már nem zajlottak háborús cselekmények, és a párizsi, nantes-i légitámadásokat, valamint az 1942. augusztusi hamvába holt dieppe-i partraszállási kísérletet leszámítva 1944. júniusáig nem folyt harci cselekmény.
|
|
Épp itt, Francia Észak-Afrikában kezõdik elõbb a háború: de Gaulle kísérletet tesz 1940 szeptemberében dakari partraszállásra (sikertelenül) majd 1942. november 8-án az angol-amerikai csapatok partraszállnak Marokkóban, villámgyorsan (10-én) eljutnak Oránba, 12-én Casablancába. Oránban 1943-tól mûködik egy kisebb francia emigráns kormány is.
|
|
Egyiptomról már szóltunk: az ide menekülés lehetõségét gyakorlatilag az "útban lévõ" Olaszország a kezdetektõl elzárja, majd amikor a német hadsereg elfoglalja Krétát, a környék hadi jelentõsége megnõ. A német légierõ rendszeresen bombázza Máltát és felügyeli a térség hajóforgalmát, ami ekkorra már teljesen hadijellegû forgalmat jelent.
|
|
Ha valaki a háború elõl végül épp Líbiába menekült volna, nyugalmat bizonyosan nem lelt, viszont szemtanúja lehetett Rommel, a Sivatagi Róka és Montgomery tábornok párbajának.
|
|
Olaszország hadbalépése után csak a nyugati front elcsendesedésével kezdõdnek meg a harci cselekmények ezen a vidéken. (Afrikában más területen az olaszok Szomáliában és Abesszíniában harcoltak az angolokkal). A legtöbbet szenvedõ környék az olasz Cirenaica: Bengázi városát 1941 január-április és 1941 december-1942 febuár között elfoglalják az angolok.
|
|
Az olasz hadsereg visszatérése Bengáziba, 1942. február. Luce híradó |
|
Visszaszamarazó, -tevegelõ, -biciklizõ, -gyalogló arab lakosság Bengázi környékén, 1942. február, Luce |
|
Bengázi ekkor teljesen olasz város volt, nem véletlenül választotta Agosto Gennina ezt a települést a Bengasi címû háborús dráma színhelyéül. (A film nõi fõszereplõje egyébként a magyar Tasnády-Fekete Mária volt, Radványi Géza filmrendezõ felesége, Márai sógornõje)
|
|
Angol megszállási emlék... Bengáziban minden forgalom szigorúan a baloldalion. 1942 február, Luce |
|
A környék lakosságát a harci cselekmények miatt természetesen többször is evakuálni kellett. | |
Bengázi lakosságának "önkéntes" ajándéka, megköszönendõ a felszabadítást. 1942. február, Luce |
|
A csata 1942 nyarán véglegesen eldõl amikor a német-olasz erõknek már nincs lehetõségük arra, hogy komolyabban védjék a területet, az el-alameini csata után már egyébként is más prioritások kötik le Hitler és a többi stratégiai tervezõ figyelmét.
|
|
Összefoglalva: ez a terület sem elérhetõsége, sem az itt zajló események miatt nem volt alkalmas arra, hogy nagyon nagy számú európai menekülõt fogadjon be. (Nem is gondolkozott semelyik politikai erõ, sem a lakosság ebben). A második világháború alatt - ahogy tulajdonképpen a Casablanca meséje maga is mondja - sokkal ésszerûbb döntés volt valamelyik semleges (Svájc, Svédország, Portugália) vagy nem hadviselõ (Spanyolország, esetleg Törökország) felé venni az irányt.
|
|