Monor pályaudvaron 6 hónapig laktunk vagonban. Majd apámat Rákosrendezõ állomásra osztották be elõbb térfelvigyázóként, tágabb távírászi minõségben. " - részlet ifj. Deák Kálmán önéletrajzából, 1944.
.
|
"Néhai édesapám ebben az idõben a temesvári MÁV. üzletvezetõség távirdahivatalában. mint távirász teljesített ezolgálatot. Minthogy a román államnak az esküt nem volt hajlandó letenni, ezért záros határidõn belül el kellett hagynia Románia területét.
A Ferencvárosban volt családiházunk eladása után, 1921. juliusban szüleimmel es testvéreimmel együtt Csonka-Magyarországra jöttünk. |
|
| |
|
| |
|
|
id. Deák Kálmán MÁV-tisztviselõ, vagonlakó. Ez az egyetlen, tökéletesen ideillõ fénykép maradt fenn róla.
|
|
| Az 1919-1924 között, az újonnan megvont határokon túlról menekültek - vagy talán helyesebb szóval mondva, elüldözöttek - története ma már nehezen kutatható. A kommunista történetírás természetesen a legszigorúbban tiltotta a témát, a hosszú idõszak alatt az élõ szemtanúk meg- és elfogytak, az üggyel foglalkozó hivatalos iratállomány pedig a háborúban megsemmisült. A téma feldolgozására Borsányi György professzor tett kísérletet a nyolcvanas évek végén (azonnal elakadva az elején) és Dékány István filmrendezõ jelenkorunkban. Így annyit tudhatunk biztosan, hogy az új határokon belülre mintegy 350-400 ezer ember menekülhetett, - közöttük 19372 vasutas - akiknek javarésze hosszú ideig vagonban lakott, amíg újra valamilyen formában újra nem tudták kezdeni az életet. | |
| Teljesen híján lehetnénk tehát a történeteknek, ha ezúttal most nem segítene a szépirodalom, amely már láttuk, nem barátja a történetírásnak- nem is lehet az de nemsoká sorravesszük azt a pár esetet még, amikor mégis. A menekülõk, vagonlakók életérõl a leghitelesebben és a legnagyobb terjedelemben Zilahy Lajos A földönfutó város címû regénye tudósít. Így ehhez fordulunk, és ebbõl vesszük át az illusztrációk kiegészítésére a leghitelesebb szemelvényeket.Annál is biztosabbak lehetünk e Zilahy-mû hitelében, mert az író maga is lakója volt e földönfutó városnak. | |
| Az olvasónak feltûnhet majd az illusztrációk - és a saját történetemben is -, hogy mennyire sokan jöttek át azért, mert nem voltak hajlandók esküt tenni az új helyzetben. Ennek nemcsak a demonstratív magyarság vállalás az oka, hanem az eskünek akkori ereje : egy dologra lehetett csak esküdni, élethossziglan. A huszadik század majd szépen lassan kikezdi és erodálja ezt az erõt is. | |
|
Az illusztrációk meg nem hivatkozott része Dékány István említett filmjébõl, valamint a Nyomorfilm címû 1920-as dokumentumfilmbõl valók
|
|
 |
|
|
Sólyom Pál vasúti tisztviselõ özvegye és családja. Képes Krónika 1919. december 9.
|
|
 |
|
|
Képes Krónika, 1919. december 9.
|
|
 |
|
|
Képes Krónika, 1920. november 23.
|
|
 |
|
| — Isten veled, Erzsébet! — mondta Vilma néhány üres pillanat múlva. Odalépett hozzá és megcsókolta. Erzsébet csodálkozva nézett rá. — Nem jossz ki holnap az állomásra? — Ne vedd rossz néven, nem mehetek. Pali se fog kimenni. A mi helyzetünk is nehéz, meg valami tüntetésnek vennék. Valaki besúghatja. Erzsébet egy pillanatig idegenül tekintett Vilma szemébe. Ez az asszony itt marad, ezek nem magyar származásúak. Most érezte elõször így, ilyen mélyen ráeszmélve, hogy nem mindenki magyar, aki magyarul beszél. Pedig Vilma nem is tud másként, csak magyarul. Milyen különös. Ezek most már egy más fajtához, egy más nemzethez fognak tartozni. Ezt eddig is tudta, hiszen Pali mar a nevét is megvaltoztatta és új ügyvédi belyegzõt csináltatott. Tavaly meg ez volt a neve: Vojk Pal dr. ügyvéd. Ma mar: Pavel Voicu, advocat. Hiszen ez érthetõ. De az, bogy meg az állomásra se mernek kijönni, ez már mégis borzasztó. Hát ilyen nagy a szakadás közöttük? |
|
 |
|
|
A hosszú vonat valami fordulóhoz ért: a kocsik hevesen egymásra torlódtak és nagy lökés rázta meg ôket. Erzsébet hangosan felsikoltott. A spirituszforraló leesett a földre, az égô szesz szétfolyt a földön és vadul lobogott, mint valami kék lángnoveny a szélben. Felugráltak és cipôjukkel kezdték taposni az eleven lángot, hogy megöljek.
|
|
| — Zsizsi!... A szoknyád!... Meggyullad a szoknyád! | |
| Az ágy mellett hirtelen nagy sárga fény lobbant fel, ott valami papiros gyulladt meg. | |
| — A víz ... A víz ... Hol a vizeskanna? | |
| De mind a két kanna vizet elmosdották. Csak a kancsóban volt ivóvíz, de most azt sem találták. A gyerekek halottsápadtan ugráltak, egymást majdnem feldöntve. Erzsébet a kezét tördelte és kiabálni kezdett: | |
| — Segitseg ... Tüz van!... Segítség! | |
| A helyzet valóban veszedelmes volt. A vagonból csak kiugrani lehetett, esetleg a kerekek alá. Vészfék itt nincs. Es annyi az összezsüfolt, gyúlékony anyag, bogy percek alatt porrá éghet minden. | |
| A szétfolyt égö szesz, mint valami elö, meneküló âllat a vitrin ala bájt és alól a száraz fát pillanatok alatt meggyujtotta. | |
| — Vizet!... Vizet!... Az ajtót ! Nyissátok ki az ajtót! | |
| A vitrin aija és az also fiókban a sok mindenféle papiros mar füstölve langolt. Nekifeszültek és feldöntötték a vitrint, úgy hogy az üvegtáblák csörömpölve hulltak szét. Az égô vitrint a nyitott ajtOn sikerült végre ledobni. Amikor kizuhant, mintha készakarva tréfás bukfenceket vetett volna a hóban, mielött vegleg elterült. Ahogy utánanéztek, látták, hogy teijesen átadja magát a langoknak. | |
| Szerencsére csak ócska holmik és üres skatulyák voltak a vitrinben. De a szép vitrin odavolt. Úristen, ml lett volna, ha Erzsébet nem a kis íróasztalban, hanem ebben a vitrinben tartotta volna a pénzét, egész vagyonát és ékszereit. | |
| |
|
 |
|
|
A két fiu megérkezett a sparherttel. Ki voltak pirulva és lihegtek a fáradtságtól. Kis, kOnnyü sparhert.volt~ csupa rozsda.
— Mit fizettetek érte? — Egy vasat se! — kiáltotta Józsi, mintha ez is az õ érdeme lett volna. — Nem Kalainál vettük, — magyarázta Feri. —Megkerdeztüflk egy embert az utcán, itt mindjárt az állomás mellett, hogy merre van a Kalai boltja. Kikérdezett bennünket, bogy mit akarunk. Aztán azt mondta, hogy menjünk vele. Bevitt a házba, felmentünk a padlásra. Onnan szedtük elô ezt a sparhertet. Mikor kérdeztük, hogy mennyiért adja, azt mondta, várjatok, mindjárt kiszámítom. Eltünt és nemsokára egy sonkával jött vissza. Azt mondta, vigyétek ezt is, nem tartoztok semmivel. — Mit mondtatok neki? — rebegett Erzsébet. — Nem mondtunk semmit, csak gyorsan eljöttünk. Jozsi ügy szaladt a sonkával, mintha lopta volna. Én meg felkaptam a sparhertet. — Meg se köszöntétek? — De igen, hogyne, megköszöntem, — mondta bizonytalanul Feri. — Hogy hívták? Ki volt az az ember? — Nem kérdeztem a nevit. Olyan iparosféle volt. — Ó, a jó Isten áldja meg! |
|
|
Jó félóra is eltelt mar, amikor valaki ököllel megverte a vagon ajtaját. Erzsébet félrehüzta az ajtót. Ismeretlen ember állt a vonat mellett, csak ugy vállára kanyarított télikabátban.
— Kakas Sándorné? — Igen, én vagyok. — Szálljon le és jöjjön velem. — Én? — kérdezte kicsit megütõdve a barátságtalan hangra Erzsébet. — Maga, maga. Erzsébetben fellobbant a krakéler magyar. Ahogy ott alit fent az ajtóban, csípõre tette a kezét és egyszerre olyanná változott, mintha ruhájának minden ráncát, az arcát és a hangját is hirtelen kivasalták volna. — Nézze kérem, én nem vagyok magának magamaga. Es különben is elõször mondja meg, hogy kicsoda. — Államrendõrseg, — mondta a férfi nyugodtan, minden hatást a szó puszta értelmére bízva |
|
|
[...]
|
|
|
— Felugyelõ urnak alázatosan jelentem, özvegy Kakas Sándornét elõáliItottam, — mondta a detektIv és mutatóujjával röviden intett Erzsébetnek, hogy hova álljon. Erzsébet e pilianatban oiyan nyugodt és fenséges volt, mint egy szobor.
A felügyelõ sokáig rá se pillantott. Elkezdett egy kék ceruzát hegyezni, mintha jól meg akarta volna fontolni az elsõ kérdést. A jégvirágos ablak mOgOtt odakint két gyerekfej szorongott. Józsi es Feri télikabát nélkül ugrottak le a kocsiból. Zsebredugott kézzel, begörbített vállal dideregtek. Kívül a szél vágta, fútta, belül nagy izgalom fûtütte Oket. Erezték, hogy anyjuk valamiért bajba került. A felugyelõ végre ráemelte tekintetét Erzsébetre. Jól megnézte maganak, olyan nézéssel, amely már magában is gorombaság volt. — Miféle zsákokat visz maga Pestre? |
|
| [...] | |
|
Most egyszerre eltört a hangja, mint a nádszál:
— Kérem, én a gyerekeim boldogsagara esküszöm... — Ne hazudozzon itt össze-vissza! Ez a szö ugy vágott az arcába, mint a bot. A felUgyelö megint a ráncok közül nézett fei rá: — Tudja maga azt, hogy mostanában a kémeket és hazaárulökat egy-kettöre agyonlövik? Es egyszerre kiabálni kezdett: — Hol vannak azok a zsákok? Mit csinált velük? Ki volt az az ember? A szavak ügy huliottak Erzsébetre, mint az ökölcsapások. Pisiogva kapkodta a fejét és hátráit Aztán pillanatra behünyta a szemét. A torkában vad, eszelös sikongatás fesziilt, de néma maradt. Az ajtö üjra megnyilt a háta mögatt és több lab csoszogása hallatszott. — Itt vannak a zsákok, — mondta az elöbbi hang. — Ez a két kölyök szaiadt velük, mar egész a sorompónál voltak, a bakter fogta el öket. Erzsébet megfordult és a két ember között Ferit és Jözsit pillantotta meg. Dc agya és szíve e pillanatban mar annyira kimerüit volt, hogy jóformán azt scm tudta, miröl van szö. A feiügyelö és a tiszt látható izgalommal vonultak at a másik szobába a két zsakkal. Az egyikre gombostüvel rátüzve meg ott volt a level. Legelöször a levelet bontották fel. *Kedves Janoskam! Csak ezelött egy órával tudtam meg, hogy ma este a magyar menekülõk vonatja érkezik ide és a vonatot holnap reggel áteresztik a határon. Gyorsan összeszedtem tehát az egyházmegye iratait, hogy a vonat valamelyik utasávai felküldjem Pestre hozzád hogy örizd meg egyelöre, mert itt mostanában semmi felöl sem biztos az ember, nemcsak széthányják, de meg is égetik könnyen a magyar iratokat.. . — Bontsa csak fel ezt a zsákot, — mondta kedvetlenül a tiszt. A felügyelö elövette a bicskajat és belehasItott a zsákba. Kihúzott nehány iratot. Kezükbe vették, nézegették. Egyházmegyei iratok. — Ki tette azt a feljelentést? — kérdezte fanyar szájjal a rendörtiszt — Névtelen level... ött van a kapitány ür asztalán. Elövették, nézegették. — Az Isten verje meg. . . — sziszegte a foga közt a kapitány. — Ilyen marhaságokkal ugratják az embert... Pista küidi ezt a zsákot, Megyeri Pista, ismerem az irását. Vicsorított es dühösen sokáig vakarta a tokáját. host bogy tegyék jövá ezt a hibát. — Mutassa csak azt a névtelen levelet |
|
| [...] | |
| Kivette a kezéböl a levelet és visszatette az asztaira. — Higyje el, ez a level is hazafiság. Ez is abból jön. Felzaklatott idegek. Sajnos, sokszor a legvadabb rémlátás se közelíti meg az igazságot. |
|
|
|
|
 |
|
|
Reggel hét órakor érkeztek Budapestre.
|
|
| Száraz, zuzmarás hideg idó volt, a sineket is úgy belepte a dér, mint az aprószálú fehér szôr. Es mennyi sin, Istenem, mennyi sín. Józsi folyton a sineket számolta. | |
| Õ olyan rangba sorozta a városokat, ahány sínpár futott el az állomások elött. Nagyenyed hét sinpár, Kolozsvár tizenkettõ, Ungvár kilenc, Kassa tizennégy. De itt egész síntenger terült el. Mar egy félóra óta haladtak ennek a sínengernek csattogó, vashangú hullámain. Folyton lassított a vonat, végre megâllt, nagyot fújtatjva, összerázkódva, mintha csak azt mondta volna na, itt vagyunk. | |
| Most nem törõdtek a hideggel, a másik ajtôt is kinyitották hogy minél tbbbet lássanak. Balfelôl váltóházak, emeletes üvegkalitkák kopár raktárak. Jobboldalt rengeteg tehervonat, azokon túl magas kôfal, a köfal felett óriás madárkalitkák, melyekben sasok és keselyük gubbasztottak, vagy szarnyaikat suhogtatták. Eppen az Allatkertnél állt meg a vonat. Tovább nem mehetett, mert az állomáS és a nagy uvegcsarnok zsúfolva volt vonatokkal. | |
| Igy hát más nem is fogadta ôket, csak a sasok és keselyük. Mintha nagy holttest közelébe értek volna ez a sok dügmadár irtózatos jelképe volt a sorsnak, az õsi Magyarország osszeomlott határainak s az elszakitott területek magyarságának. Halál, halál. | |
| |
|
 |
|
|
Gombai megállított egy csukott konflist.
|
|
| — A Nyugati pályaudvarhoz! | |
| A kocsis lenézett rájuk a bakról, bizalmatlanul es mogorván. Ezek valami jókedvû részegek, bolondot akarnak ûzni belöle. | |
| — A Nyugatin nem megy mar semmi vonat. Hat órakor megy az elsö Ráckeve felé. | |
| Racsapott a lóra es elindult. | |
| — Megálljon, öregem, itt ne hagyjon bennünket, —nevetett Gombai. — Nem utazni megyunk mi az állomásra, hanem lakni. | |
| A kocsis észbekapott. | |
| — Vagonlakók? | |
| — Na látja, mennyi esze van magának! | |
| |
|
| |
|
 |
|
|
Ott szorongtak mind a férfiak Endrey vagonjában, legtobbjuk csak állt, mert aug néhánynak jutott ulöhely. ött volt Derõczey Akos, a föszolgabíró, fejjel magasodva ki a többiek közül, most is nagy lengyelbundájában, Horvath Laci, nagy csomó Irást tartva a kezében és a szemével hunyorgatva, ott volt a hosszübajuszü Dobay Istvan, aki erre az alkalomra felvctte tüzérezredesi egyenruhajat, Papp Emil a kopott orvosi taskajaval, amcly mintha a kezéhez lett volna nõve, Gáspár Jozsef, a mértekhitelesitõ felügyelõ, akit Endrey nem tudott megakadalyozni, hogy beszédclcl ne üdvözölje Gyulayt, ott volt persze Farsang Miska szénfekete bajuszát pedergetve, a kopasz Szász Oliver, a kozjegyzõ, a rosszfogú Imre Sandor gazdasági felügyelõ, Kiss Tofi a bankigazgató, pluskalapját szorongatva a kezében, Pénzes Elemér számvizsgaló, olyan hailgatag és szomorü arccai, mint aki a halálos Itéletét várja, ott volt Persin tiszteletes ür, hosszú karját keresztbefonva a mellén, ott volt Ladányi Dénes, a rendõrkapitány, Nagy Kálmán, Hobola és Gal Elek, ezek valamennyien álltak, ulõöhely csak az oregeknek jutott, Deák Samunak, az esperesnek, Tánszkynak, a tanácselnöknek, Bene fõjgyzõnek, aki szintén tül volt a hetvenen, Egry Peter helyettes alispánnak, aki rövidre nyirt, felfelé kefélt hajával és legényes, kemény kis fehér bajuszával egy láda tetején tilt és Bunyitay bácsinak, aki a fokosát most is a térdei közzé állItva egy sámedlin kuporodott. Sárgafehér nagy bajusza most olyan alakü volt, mint a gyalufongács.
|
|
| [...] | |
| Hat szóval az épitkezés. .. — kezdte újra Gyulay. | |
| — Ezenkilencszáztizennégyben haromszazhanom házat épItcttek Budapesten. Ez volt a békebeli, fejlödö Budapest épItkezési atlaga. Haromszaz ház évente. Tizenötben mar csak száznegyvennégyet épitettek. Tizenhatban pedig negyvenötöt. Egyik oldalon a tomegek gátnélkuui bearamiasa, másik oldalon az épitkezés tcljes megszünése. A föváros latta a közeiedö hajt, Bárczy stirgette a kormányt, hogy mozdItsa meg a katonasagot és a hadifoglyokat, más munkáskéz nem volt, anyagröl is csak a hadikincstár gondoskodhatott, de persze ebböl semmi nem lett. Most tehát itt állunk a tcljesen megbénult épItöiparnal s ugyanakkor majdncm egymillió lakosságszaporulattal. Ezt röviden ügy hivj ák, hogy lakáskérdés. Mi van a vagonlakókkal? Ezt ordItják a lapok és a parlamenti szónokok. Tehetetlen a lakáshivatal! Hat persze, hogy tchetetlen. Egy borospohárba nem tudok heleönteni egy lavon vizet, ha megfeszulok Se. Rendeletek! ötödik eve kisénleteznek a legbonyolultabb rendeletekkel. Hat lehet ezt a kérdést rendeletekkel megoldani? Most képzeld el, ezeknek a rendeleteknck en fogalmazom a szovegét. Irom a receptet, kohögés elleni port írok és vilagosan látom, hogy a betegnek rákja van. Itt csak a kés, egy nehéz operacio, vagy a felszivódás segit. öpenáció alatt azt értem, hogy kegyetlenul ki kellene seperni Budapeströl mindenkit, aki a háború alatt költözött ide. | |
| — A zsidók! — dörrent meg Deröczey hangja. — Mért nem sepritek ki ezt a sok galiciai zsidót a városböl? Szuszogni se lehet tölük az utcán! | |
| Nagy zúgás támadt ezekre a szavakra, Endrey hiaba próbálta csendne inteni öket. | |
| — Mért csak a galiciait? — csattant föl élesen Nagy Kálmán hangja. — Valamennyi zsidót ki kéne seperni! | |
| Az öreg Deák Samu feiemelte a kezét és nehézkesen a jangok iranyaba fordult: | |
| — Uraim, gondoljuk meg, hogy mit beszélünk... A nemzetiségek széttépték az országot. Itt belül, a maradék országban akarunk egy új ellenséget, egy új nemzetiséget faragni? Most? Gondoljuk ezt meg urak! | |
| Endrey helyeslöleg, némán bólintott. Gyulay nem szólt semmit, csak maga elé nézctt a levegöbe, egy kis sértödottséggel az arcán, amiért félbeszakItották. | |
| Kiss Teofil magas hangon szölt közbc a zúgásba: | |
| — A hazafias magyar zsidóságot nem lehet felelössé tenni azért, ami történt! | |
| A tyükketrec felöl feléje vágott Gal Elek hangja: | |
| — Te ne beszélj Tofi, téged mar egy nagy állás var az egyik zsidóhankhan! | |
| — Ugyan kérlek! — kapkodta a fejét Kiss Teofii, de nem folytatta tovabb, mert a felesége zsidó szarmazasú volt és attól felt, hogy most ezt is a szemébe pörköiik. | |
| [...] | |
| Az oreg Bene élesen recsegett közbe, a mellette üIó Deák Samu felé célozva a szavaival, de csak úgy, mintha önmagával vitatkozott volna: | |
| — Négy százalék a zsidóság és a nemzeti vagyon harminc százaléka van a kezükön... Tessék ezt átszámitani magyar viszonylatra! Ez nem egészen úgy van, kérem! | |
| — Huszonhat, Berci bácsi, huszonhat! — szólt közbe valahonnan hátulról Gáspár — de mindegy az, ha huszonhat is, ez is azt mutatja, hogy a zsidók markában vagyunk! | |
| — Uuraim, éédes jóó uuraim. . . — lengette békItöen és csendet intve hosszú ujjait Persin tisztelendõ úr, aki egyik párthoz sem tartozott. De ennél többet nem is mondott, rögtön elhallgatott, mint aki hivatásbeli kötelességének ezzel a néhány békítö szóval eleget tett. De a zúgás tovább tartott. A sápadt és mozdulatlan arcú Pénzes Elemér, akinek állát zöldesharnán verte ki a hatnapos szakáll, most elöször szólalt meg, száraz tekintetét Gyulayra szegezve: | |
| — Mi itt rothadjunk a vagonban, asszonnyal, gyerekekkel, a zsidók meg tizszobás iakásba lakjanak? Ez a magyar sors kérem? | |
| Az alelnök meg mindig azzal a sehovase nézó tekintettel pillantott maga elé, olyan arcot öltött, mintha ez a kérdés nem õreá tartozna és mintha csak arra vigyázott volna, hogy két kezének szétnyitott és pontosan egymáshoz illesztett ujjai el ne mozduijanak a helyiikröl. | |
| — Azért mert a poloskák csIpnek benneteket, fel akarjátok gyujtani a házat? — kiáitotta az öreg Deák Samu és a levegôbe dobálta rövid kezét, amelyen kerekre gombolt manzsetták zorögtek. Halántéka mar egészen piros volt az izgalomtól és folyton ezeket a szavakat ismételte kiabáiva: — Ezt gondolják meg, urak, ezt gondolják meg, urak! | |
| |
|
 |
|
|
Ujra elindult. Elinduit szenet lopni. Megtalálta a kocsit, amely szerencsére homályban volt, a legközelebbi lámpa sem vilagItott egészen idáig. A kofferben meg egy zsákot is hozott, kis zsakot, csak akkorát, amit a szájánál fogva feikézzel is lehet vinni. A kocsi oldalán felmászott és elöször a koffert töltötte meg. Az apröbb darabokat váiogatta. Iszonytató nehéz lett a kis koffer, amikor megemelte. Óvatosan ereszkedett le vele. SzerencsCsen földet ért. Megfordult... és ekkor a földbe gyökerezett a lába.
A sötétben, közvetlentil mellette egy ember alit, némán és mozdulatlanul. Dc a körvonalaiböl is látni lehetett, hogy vasutas. A vasutas a bundájaba süllyesztett kézzel állt ott, mint valami kisértet. Mint maga a Vád és az Itélet. A halál és a megsemmisUlés. Mindent iátott, Nehany pillanatig csend volt, tébolyitó, halálszagú csend. Aztán megszölait a vasutas: — Szenet visz? Hobola nem felelt. Lehunyta a szemét és sirni szeretett volna. — Hová. viszi azt a szenet? Hobola megint nem felelt. Aug alit a lábán. A koffer sulya tõbol akarta kitépni a karját. Egy pilianatig arra gondolt, hogy ledobja a koffert és vad futassai elmenektil. De elfogjak, egész bizonyosan elfogják. A botrány meg sz9rnyûbb lesz. — Micsoda maga? Ez a nyugodt paraszti hang, ez a rettentö nyugalom, ez mindennél borzasztöbb volt. Hobola olyan színtelen es fagyott, tompa hangon felelt, mintha valahol lent a térde szólalt volna meg. — Tanár vagyok. — Vagonlakó? — Igen. A vasutas meggyujtotta a lámpáját, amely a derekára volt akasztva. A bakterlámpa fényében megpillantotta a zsákot is a földön. Felvette. — Hat ez itt micsoda? Zsák? Hobola nem felelt. — Na jöjjön csak utánam. Elôre indult. Menetközben karja ütemére lengett kezében a lámpa. A fény a vonatkerekek ala lendült,aztán fel a teherkocsik oldalára. Hobola gépiesen követte. A koffer is súlyta1anná vált a kezében. A lépések valahova a másvilágra vezettek. Képzeletében egy rendörszobát látott maga elótt. A vasutas megállt egy teherkocsi mellett, amelynek oldalát vizszintes rácsok alkották. Amilyenhen sertést és vágómarhát szoktak szállItani. Ez a kocsi most négyszögletes nagy zsákokkal volt tele, amelyek a rácsok nyílásán kövéren kidudorodtak. — Van bicskája? Hobola nem értette a kérdést. Bicskája? El akarja venni a bicskáját. Rémlett neki valami, hogy ez Igy szokott történni, a foglyoktol mindent elvesznek, meg a cipöjükböl is kifûzik a zsinórt. Mindent, amivel magukban vagy másokban kárt tehetnek. Letette a koffert a földre, kapkodva elövette a mellényzsebéból a bicskáját. A vasutas közel tartotta lámpáját a kocsi oldalához. Szürja meg csak ezt a ponyvát. Hobola nem tudta, mirôl van szó. Pillanatnyi habozás után engedelmeskedett.Megszúrta a feszes, tömött ponyvát. A vasutas újabb parancsot adott: — Tartsa ide a zsákját. Elkezdte nyomkodni a megszürt zsákot, olyan mozdulattal, mintha valami nagy tögyet fejt volna. Odasúgta Hobolának: — Sárgaborsó. Ausztriába megy. A borsó kellemes kis zúgással pergett at Hohola zsákjába. — Feljebb tartsa egy kicsit azt a zacskôt. Na, jól van, elég lesz ez mar... öklével megdöfkodte a zsákot, hogy a nyilás ne peregjen tovább és lassan elöre indult. Vissza a vagonlakások felé. Hobola utána. Egyik kezében a zsákkal, másik kezében a kofferrel. Szótlanul mentek egymás mellett. Kis idô mulva megszolalt a vasutas: — Melyik vidékre való tanar úr? — Brassóban születtem. A vasutas néhány pillanatig hallgatott. Aztán csak annyit mondott: — Arrafelé nem vagyok üsmerôs. Az egyik raktárféle épulet közelében megállt és búcsúzóul azt mondta Hobolának: — A szenet ne nagyon bántsák. Mert az a vasúté. Azzal eltünt valahol a raktár mogött. Hobola megállt és sokáig utána nézett. Kiáltani akart, hogy visszahívja és megköszonje neki, de nem jött hang a torkára. Csöndes sirást érzett a mellében, most elóször találkozott a szegény emberek testvériségével. Ugyanakkor mast is érzett, a társadalmi rend néma és ijesztõ felbomlását. Nagy Gergely pápa korára gondolt, amikor Róma utcáin naponta véres csatákat vívott a nép a romok közt tanyazo kalandorokkal. Es mert õ mindig történelmi képekben gondolkozott, az jutott eszébe, hogy ez a vagonélet talán megint ket olyan sötét század kezdetét jelenti, mint a római birodalom bukása után a hatodik és hetedik század borzasztó éjszakája. Ebbôl a sötétségböl mar nincs visszatérés az õ számára, vagy ki tudja, ezek az összezsüfolt vonatok és bennük az emberi nyomorúság talán az egész fehér civilizáció pusztulásának kezdetét jelentik, ahogy a kínai és inka civilizáció egyszer mar örökre elpusztult. Amint idáig jutott gondolataiban, megingott és elhomalyosult benne az a kép, amit a boldog és közeli Páneurópáról festegetett magának. |
|
|
|
|
 |
|
|
- Parancsolj helyet foglalni. Ide a székre. Hat szóval, három hétig kora hajnaltól késö estig hordtam ide mindenféle ócskaságot, mert arra gondoltam, hogy a legsemmibb kis vacak is többet en, mint a pénz. A mult héten aztán megindult az üzlet. Megindult! — mondta és újra hangosan felnevetett, mintha sajátmagát nevette volna ki. — Azt értem alatta, hogy megindult, hogy eladtam ezerötszáz régi cserepet, ez volt az elsö üzletem. Azt nem mondhatnám, hogy meggazdagodtam rajta, de mégis hozott valamit... aztán látod, ügy van az, hogy ami az udvaron vagy a padláson bever, az csak értéktelen semmi, de ha idehozom, akkor mar árucikk és ára van. Hat igy kinlódom.
|
|
| Erzsébeten külónféle gondolatok futottak at. Legelöször arra gondolt, hogy ez a Matild mégse üriasszony. Aki arra képes, hogy ilyen piszkos kézikocsit végighüzzon az utcán, fényes nappal, nem törödve azzal, hogy régi ismerôseivel találkozik. De ugyanakkor valami vad és hatalmas életeröt érzett ebben az asszonyban, aki szinte a tfz kôrmével veti magát a puszta földre, bogy elôkaparja a fillereket, a lánya és a maga számára. | |
| |
|
 |
|
|
Egy hét mulva, egy vasárnap reggel, Józsi dobjának erchangja újra felcsendült a kocsisorok között. De most az egyszer vészhírt kongatott.
|
