| A közgondolkodásban kõsziklaként álló stabil vélekedés - a valóságban ez is inkább kutatandó terület - a magyar hadsereg vezetõ fõtisztjeinek "ájult németbarátsága", amelyre leginkább Werth Henrik politikai túlmozgásosságát, illetve Bartha Károly német-szovjet háborús "szakvéleményeit" szokták példaként felhozni - mindezeket természetesen az inkompetencia bizonyítására. Nos, az 1941. augusztusi Magyar Szemlében - a lapban egyébként rendszeresen publikáló - Julier Ferenc szakvéleménye látott napvilágot, amely gyakorlatilag teljesen megegyezik Bartha nevezetes 1941. június 26-i minisztertanácsi véleményével. Julier Ferenc személye azért is "pikáns" mert a Tanácsköztársaság utolsó vezérkari fõnökérõl beszélünk, akinek ez a szereplése számtalan kellemetlenséggel járt élete hátralevõ részében. A valóságban Julier az olyan típusú - a Tanácsköztársaság után is változatlanul továbbszolgáló - professzionalista katonák csoportjához tartozott, akiknek a szakértelmére minden államformában szükség van. |
| A NÉMET-SZOVJET HÁBORÚ |
| Senki elõtt sem lehetett kétséges, hogy az Európa keletén 1939 augusztusában bekövetkezett pillanatnyi érdekazonosság - Lengyelország negyedik feldarabolásának lehetõsége - alapján a Szovjetúnió és a német birodalom között létrejött megegyezés nem hidalhatja át hosszabb idõre azt a tátongó szakadékot, amely a két nagyhatalom belpolitikai rendszere és külpolitikai célkitûzései között már régebben, de különösen 1933 óta tátongott. Az utóbbiak közül csak éppen megemlíteni kívánjuk azt, hogy Németország a Balkán felé átvette a megszûnt osztrák-magyar monarchia külpolitikai elgondolásait is, míg a Szovjetúnió új életre keltette a cári Oroszország ilyen törekvéseit. |
| Egészen természetes volt tehát, hogy a viszony a két nagyhatalom között röviddel Lengyelország felosztása után feszültté vált. A Szovjetúnió még elkövette azt a súlyos tévedést is, hogy a német nyugati gyõzelmeket felhasználta a maga területi igényeinek kielégítésére s ezzel a német-szovjet viszonyt kibírhatatlan megterhelésnek tette ki. Elõttünk érthetetlennek tûnt fel az az orosz elképzelés, hogy Németország a háború valamikor bekövetkezõ végéig hagyja magát zsaroltatni, sõt, hogy majd a Szovjetúnió lehetne érintetlen fegyveres erejére támaszkodva - a döntõbíró Európa végleges átrendezésében. A valószínûség amellett szólt, hogy a német külpolitika mihelyt a balkáni kérdéseket fegyveres úton rendezte, egyben pedig Olaszország északafrikai helyzetét megszilárdította s ekként a birodalom hátában és oldalaiban minden meglepetést kizárt, hozzáfog a német-szovjet viszony végleges szabályozásához. Ez be is következett. A katonai eredmény már eddig is több mint szédületes. Háromheti hadjárat után a német és szövet séges arcvonal északi szárnya közeledik a Leningrádnak elnevezett Szent pétervárhoz, közepe pedig Kiev elõtt áll. |
| Ma persze még nem ismeretes, hogy Németország milyen katonai erõvel - hány páncélos és hány egyéb hadosztállyal, hány repülõgéppel stb. - kezdte meg a bolsevizmus felszámolását és hogy ebben milyen nagyságú haderõvel támogatja Magyarország, Románia és Finnország s újabban Olaszország. Annyit azonban már látunk, hogy a kétoldalt latbavetett erõk nagysága felülmúlja azt, amit mult év májusában a hadviselõ felek Flandriában egymás ellen állítottak. |
| A Szovjetúnió katonai erejérõl azonban már most közölhetünk meg bízhatónak mondott adatokat. |
| A földi vörös hadsereg teljes ereje folyó év május elején 170 lövész (ebben talán 10 motorizált), 33 1/2 lovashadosztályra és 46 páncélos dandárra rúgott. Az utóbbiak részben önállóak voltak, részben kettesével szintén hadosztályokba alakultak. A lövészhadosztályok mindegyike 3 lövész- és1 tüzérezredre, valamint 1 harcikocsizászlóaljra, a lovashadosztályok 4-6 lovasezredre és 1 tüzérosztályra tagozódtak. A páncélos dandárok szervezete ismeretlen, de talán mindegyikük 200 páncélos jármûvet számlált.Ha már most egy hadosztály élelmezési létszámát (beleszámítva a hadtest és hadsereg-közvetlen csapatok, mint nehéztüzérség, mûszaki alakulások stb. reájuk esõ részét) 20.000 fõre tesszük, azt mondhatjuk, hogy az orosz vöröshadsereg 4 1/2 millió fõ erõvel kezdte meg a háborút. Ezen felül számít a 6000-8000 gépre rúgó légiüotta, a maga többszázezer fõnyi személyzetével, a hajóhad (60-80 000 fõ), a 120.000 fõnyi csendõrség, 30.000 fõnyi határõrség. A teljes haderõ tehát kétségtelenül felülmúlta az 5 millió fõt. Ebbe nincsenek beszámítva a pótcsapatok mintegy egy millió fõnyi állománya, valamint az új (tartalék és népfölkelõ) alakulások, amelyek szervezésére az elsõvonalbeli alakulások hadilétszámra emelése után még kereken 5 millió kiképzett ember állt rendelkezésre.A vörös haderõ elosztása május elején a következõ volt : a nyugati határon vagy annak közelében, az Északi Jeges-tengertõl a Fekete-tengerig állt 118 lövész-, 20 lovashadosztály, 40 páncélos dandár, az ország belsejében, de még Európában volt - mint tartalék 27 lövész-, 5 1/2 lovashadosztály, 1 páncélos dandár, a Távol-Keleten tartózkodott 25 lövész-, 8 lovashadosztály, 5 páncélos dandár.Feltehetõ, hogy az ellenségeskedések kitörésekor a tartalékban volt csapatok már az elsõ vonalba kerültek és hogy a Távol-Keletrõl bizonyos számú hadosztály már átjött - vagy útban van - Európába. Végeredményben a vörös vezérkar haditervei megvalósításánál 5 millió fõt túlhaladó haderõvel - és ebben többezer repülõgéppel és harckocsival - számolhatott.Összehasonlításul szolgáljon, hogy a cári Oroszország 1914 augusztusában 105 gyalog hadosztályt, 18 lövész- és 3 gyalog kozákdandárt, 32 lovashadosztályt és 10 lovasdandárt állított ki. Az 1914-es gyaloghadosztályok egyenként 16 zászlóaljat számláltak, míg a mai hadosztályoknak csak 9 zászló aljuk van. Ezek tehát gyalogságban gyengébbek, de mégis nagyobb a tüz erejük, lévén több hadigépük (golyószórós géppuska, aknavetõ, ágyú stb.). A hadosztályoknak az arcvonalban való elosztását illetõleg is van meg bízható adatunk. E szerint június közepén a Keleti-tenger és a Polesie-mocsár között 4 hadseregre tagozott 49 lövészhadosztály (köztük számos motorizált), 7 lovashadosztály, 3 páncélos hadosztály és 12 páncélos dandár állt. Ebbõl következik, hogy ezen a területen vonult fel a vörös hadsereg kisebb része, míg a Polesietõl a Fekete-tengerig terjedõ vonalban gyülekezett az orosz haderõ nagyobb fele. Ez az erõelosztás még akkor sem módosul, ha számí tásba vesszük a finn határra kikülönített hányadot. A tartalék mikénti bevetése már más erõelosztást idézhetett elõ. Bizonyára a hadiesemények is módosítottak az erõelosztáson, amennyiben a Keleti-tenger és a Polesie között volt hadosztályok nagy része megsemmisült a volt litván területen és a Bjelosztoknál vívott csatákban. Közbevetjük itt, hogy a vörös hadsereg már eddig annyi ágyút vesztett, mint amennyivel 1914-ben a cári hadsereg a háborút megkezdte.A vörös vezérkar a számszerûleg hatalmas és hadianyagánál fogva is korszerûnek jellemezhetõ haderõn felül még egy igen fontos tényezõre: a szinte korlátlannak tekinthetõ térre támaszkodhatott. Ez módot nyújtott neki, hogy kitérjen a német csapások elõl és a területfeladás ellen minden más európai államban fennforgó aggály nélkül olyan vonalban vagy területen fogadja el a csatát, amely neki elõnyt, ellenfelének hátrányt nyújt. Igy például a két szembenálló hadsereg harci értékének józan mérlegelése alapján hadászatilag az lett volna a helyénvaló, ha a vörös arcvonal kezdettõl fogva olyan akadály mögött áll fel, mint amilyent északon a Dvina (Düna), délen a Dnyeszter, vagy e mögött a Dnyeper, esetleg a Sztalin-vonalnak nevezett erõdítés jelent (nagyban Odessza, Kiev, Vitebszk, Pszkov, Narva vonala). A vörös vezérkar azonban támadást tervezett, mégpedig ugyanolyan célszerûtlen módon, mint a lengyelek, akik 1939-ben határuknak a német birodalom felé Poznannál (Posen) elõreugró részébe tették fõerejüket, hogy onnan hamar elérjék Berlint. El is érték azt, hogy a német hadak a lengyel fõerõt északról és délrõl oldalba támadták, bekerítették és végül is elfogták. Egyenesen kísérteties hasonlósággal cselekedtek az oroszok. A német határ felé két elõreugró helyen halmoztak fel sok erõt: Bjelosztok és Lemberg környékén. De még mielõtt teljesen felkészültek volna a támadásra Varsó és Krakkó felé, bekövetkezett a német támadás és ennek eredménye gyanánt a katasztrofális orosz vereség Bielosztoknál és a súlyos csatavesztés Lembergnél.De nem is lehetett mást várni. Európában minden félig-meddig képzett katona tisztában volt azzal, hogy a gyõzelmek hosszú sorozatában meg acélozódott német seregek ellen az eddig megszokott formák között és hadi anyaggal nem lehet gyõzelmet aratni. Hogyan is tudtak volna az 1939 szeptember óta minden ellenállást legázoló német ütõ és lökõ erõnek éppen a Szovjetúnió hadai ellenállni, mikor a Finnország ellen viselt háborújokban elárulták, hogy még közepes harci értékkel sem rendelkeznek. Minden szakértõ csak azt számolgatta, hogy hány hónapig tarthat a német-orosz háború, mert a két fél között mutatkozó óriási minõségbeli különbséget semmi módon sem lehetett kiegyenlíteni. Igaz, hogy az arcvonalnak a 2000 km felé járó kiterjedése, aztán a mindkét oldalon latbavetett tömegek példát lan mennyisége - együttesen kereken legalább 300 hadosztály - hosszadalmas háborúra engedett volna következtetni, mert az ilyen rettentõ tömegeknél az elmélet szerint sokáig tart, míg az egyik fél harci ereje felmorzsolódik és mert a szovjetseregeknek a kilométerek ezreire rúgó távolság állt a vissza vonulásra és átcsoportosításokra rendelkezésre. A gyors felmorzsolódás mégis bekövetkezett, de ez az 1939. évi lengyelországi hadjárat, az 1940. évi flandriai hadjárat, valamint az 1941. évi balkáni hadjárat után már nem jelenthetett meglepetést. Ezért egyenesen érthetetlennek tûnik fel - tisztán katonai alapon - a szovjetvezetõk elhatározása, hogy Németország ellen támadással vagy akár a határon kifejtendõ ellenállással kísérletezzenek. Talán politikai megfontolások játszottak itt szerepet. Kérdéses ugyanis, hogy elbírta volna-e a szovjetkormányzat tekintélye azt a súlyos megterhelést, amit jelentett volna esetleg néhány 100 km széles határsáv kiürítése komoly csata megvívása nélkül. 1812-ben az orosz cári uralom tekintélye megengedte, hogy az orosz seregek a hadjáratot csata nélkül, hátrálással kezdjék meg. Akkor a június 24-ére hajló éjjel kelt át a francia fõerõ Kovnónál a Njemen határfolyón, egy hónappal késõbb Szmolenszk elõtt zajlottak az elsõ komolyabb ütközetek s augusztus 18-án, Szmolenszknél került sor az elsõ nagyobb csatára, de az oroszok ezt még a döntés elõtt félbeszakították. A döntõ csata szeptember 7-én Moszkva elõtt, Borodinónál vívatott meg, de még ebbõl is tûrhetõ állapotban került ki az orosz sereg, mert Napóleon nem merte bevetni - ily nagy távolságra az anyaországtól - utolsó tartalékát: a gárdát.Ezekkel a tanulságokkal és tapasztalatokkal ellentétben a szovjet arvonal jelentékeny része : a Pripjet mocsár és a Keleti-tenger között levõ arcvonal már a határ közelében valóban döntõ jelentõségû csatába hagyta magát sodortatni. Az ott vívott harc számadataiból (323.000 fogoly, ezrekre rúgó harcikocsi és repülõgép pusztulása s ennek megfelelõen százezrekre rúgó halott és sebesült) az olvasható ki, hogy a vörös hadsereg északi arcvonal szakasza belátható idõn belül nem pótolható veszteséget szenvedett, illetve hogy a háború sorsa már eldõlt.Az egész vonalon hátrahömpölygésre kényszerülõ vörös arcvonal északi fele most már olyan állapotban van, hogy csak akkor tudna valamilyen vonal ban megkapaszkodni, ha a gyõzelmes német seregek megszüntetnék az üldözést. Erre azonban a vörös arcvonal vezetõinek a német haderó eddigi teljesítményei után nem lehet reményük. Ha azonban a vörös hadak mégis megállnának, hogy Szentpétervár és Moszkva védelmére csatát vívjanak, csak az eddigi vereséget növelnék meg. Már pedig a szovjethaderõ még egy olyan csapást nem bírhat el, mint amilyent Bjelosztok és Minszk vidékén kapott.Nagyon hasonló a hadihelyzet most, július közepén, ahhoz, mint amilyen mult év júniusában a franciaországi hadszíntéren bekövetkezett. Mint ismeretes, a francia hadsereg harmadrésze megsemmisült a flandriai csatában. A megmaradt rész magkapta a kegyelemdöfést a Párizs védelmére vívott csatában. Mikor az általános visszavonulás közben a francia kormány fegyverszünetet kért, már nem volt ereje számbavehetõ ellenállás kifejtésére. Az addig elszenvedett csapások felõrölték a francia seregek harci akaratát. Az 1940 május elején több mint 2 millió fõnyi francia haderõból június köze pén már nem is egészen 100.000 fõt számlált az a rész, amely még elszánt harcra lett volna bírható.Most, 1941-ben az orosz vörös arcvonal egyharmadrésze a Keleti-tenger és a Pripjet-rnocsár között levõ területen szenvedett el hasonló vere séget, amit nemcsak az elõbbi számadatok bizonyítanak, hanem az is, hogy az üldözõ német seregek túljutottak a Sztalin-vonalon, a Pejpusz-tótól keletre törnek elõre, elfoglalták Vitebszket és ettõl délre áthaladtak a Dnye peren. Talán már akét fél számbeli erõviszonyában is bekövetkezett az eltoló dás, ami erkölcsi téren megvolt kezdettõl fogva. Egyáltalában ennek az 1939/41. evi háborúnak egyik jellegzetessége az egyetlen nagy csatában kivívott döntés. A lengyel hadsereg sorsát eldöntötte az elsõ nagy csata Kutnónál. A holland és a belga hadsereg egyetlen nagy összecsapás hatása alatt összeomlott. A francia hadsereg sorsát is megpecsételte az elsõ csata Flandriában. A jugoszláv hadsereg még csatát sem vívott; egész simán legázolták a német páncélosok.Rendes körülmények között az olyan hadihelyzet, mint amilyen most Európa keleti térségein beállt, már megérlelte volna az alul maradó félnél az ellenségeskedések megszüntetésére irányuló kérelmet, hasonlóan ahhoz, mint ahogyan június közepe felé Szíriában történt. A szovjet azonban nem hagyhatja abba a dolgot, mert vezetõi nem számíthatnak kegyelemre. Számítanak ellenben arra, hogy a vörös hadsereg részeibõl még tudnak ellenállóképes arcvonalat az Ural és a Volga mögött szervezni, ha Amerikától és Angliától támogatásban részesülnek.Ilyen arcvonal kialakítása lehetséges, ha sikerül a vörös hadsereget a megsemmisítõ német üldözés hatása alól kivonni. Ez azonban kérdéses. A vörös arcvonal részei már július 12-én a felbomlás tüneteit mutatták. A földi haderõ képtelen az üldözõ légi erõk elõl elmenekülni. De lehetséges, hogy a szibériai csapatok (a vörös hadsereg legértékesebb része) új arcvonal alakítására még felhasználhatók. Ugyan ez sem változtatna a háború sorsán, de meghosszabbítaná a szovjetvezetõk életét. Nehezebb az angol és amerikai segítségnek orosz földre való juttatása. Úgy véljük, hogy mind Anglia, mind Amerika tisztán látja a vörös ellenállás céltalanságát és ha a Szovjetúniót mégis támogatásban részesítik, azt csak a német katonai erõ kettéosztása vagy erõs megterhelése céljából teszik. Anglia nézõszögébõl ez nagyon, de nagyon fontos.A Szovjetiúnió területére irányuló angol kivitelnek ma egyetlen kapu áll nyitva. Ez Murmanszk jégmentes kikötõje. Az idevezetõ tengeri utat azonban legnagyobb mértékben veszélyeztetik a közeli északíinn és norvég kikötõkre támaszkodó német búvárnaszádok. Hasonlóan nagyon bizony talan a Murmanszktól délnek vezetõ vasút, amelyen a bevitt hadianyag elérhetné Szentpétervárt, illetve onnan a vörös arcvonalt. Ez a vasút már céltárgya volt az eredményes német légi támadásnak. Különben is a íinn területrõl elõnyomulóban levõ német-finn hadak talán már reátették kezüket erre a vasútra. Ez az irány tehát egyáltalában nem alkalmas számottevõ hadianyag bevitelére.Amerikai hadianyag Vladivosztokon át volna a Szovjetúnió területére juttatható. A Csendes-óceánon ide vezetõ út azonban japán vizeket érint. Nem valószínû, hogy Japán tétlenül tûrné ennek a tengeri vonalnak hasz nálatát, ha azon a forgalom túlhaladná a megszokott kereteket. De ettõl eltekintve, az amerikai hadiipar teljesítõképességét már éppen eléggé igénybe veszi Anglia és Kína támogatása, valamint magának Amerikának fegyver kezése. Nem hihetõ tehát, hogy ebbõl az irányból a Szovjetúnió értékesebb támogatást kaphatna.A mesék világába kell utalnunk azt az elképzelést, hogy Anglia egész hadsereget tudna áthajózni Európa szárazföldjére, tehát a dán, holland, belga és francia tengerpartra, hogy megtámadja a német megszálló seregeket, ekként a Szovjetúnió területén mûködõ német haderõk bizonyos részét nyugati irányban való eltolásra bírja és ilyen módon tehermentesítse a szovjet arcvonalt. Egész bizonyos, hogy a német hadvezetõség elegendõ erõt hagyott nyugaton vissza minden ilyen angol kísérlet meghiúsítására. Az angol vezérkar bizonyára jól tudja, hogy az ilyen vállalkozás katasztrófával végzõdnek. Kár is az ilyen terv képtelenségére több szót vesztegetni. Csak még annyit emlí tünk meg, hogy két évvel ezelõtt az angol-francia szövetség mellõzte Lengyel ország hasonló megsegítését, mert tudta, hogy nem érhet célt vele. Már inkább elképzelhetõ a vörös arcvonal megerõsítése angol (indiai és ausztráliai) és amerikai csapatokkal Ázsia déli területein keresztül. Ennek azonban sok elõfeltétele volna. Elsõsorban az, hogy közben a szovjeturalom Össze ne omüliék, ami pedig nagyon is a valószínûségek körébe tartozik. Ázsia földjén keresztül két út jöhetne fenti célra tekintetbe. Az egyik út a Perzsa-öbölbõl Irakon és Irán északnyugati csücskén át akár a Kaukázusba, akár a Kaspi-tenger partjára vezet, ahonnan persze még nagy a távolság a vörös arcvonalig. A csapatszállitásra a Perzsa-öbölbõl rendelkezésre áll a Tigris folyó vagy a bagdadi vasút Moszulig, innen gyalogmenet, vagy autószállítás a Szovjetúnió vasúti hálózatáig, vagy pedig használható volna az Iránt átszelõ vasút a Perzsa-öböltõl a Kaspi-tengerig. A másik út Indiai ból visz a vasút nélküli Afganisztánon keresztül Turkesztánba,a Szovjetúnió egyik államába. Bármelyik irány használata hosszadalmas, nehézkes és ezen felül a semleges Irán, vagy a semleges Afganisztán hozzájárulásától függ. Az utóbbit az angolszász hatalmak fegyveres erõkkel való fenyegetés útján ugyan kierõszakolhatják, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a szóbanforgó útvonalat mai állapotukban valóban jelentõs haderõk szállítására és anyagi szükségleteiknek pótlására nem alkalmasak s igen hosszú idõt igényelne, míg úgy berendezhetõk lennének, mint például a Hátsó-Indián keresztül Kínába vezetõ utánpótlási vonal (Rangoon kikötõ, a Rangooanandalay-Lashio vasút, a Lashio-Csunkingi autóút). Ezért nem is lehet számításba venni, hogy Ázsián keresztül valóban számottevõ, több százezerfõnyi, legkorszerûb ben felszerelt angol-amerikai hadsereg vonulhatna a vörös arcvonalra. Megemlítendõ még, hogy India egy helyen : a Pamír-fensíkon határos a Szovjetúnió területével. De ez a 4000 méter magas zord vidék csapatátvonu lásra sokkal kisebb mértékben jöhetne tekintetbe, mint az elõbb vázolt irányok.Az elmondottakból következik, hogy a Szovjetúnió megsegítésének emlegetése inkább csak a propaganda céljait szolgálja. A vörös arcvonal kiterjedésének és egyben a német támadó erõ hatásosságának megfelelõ segítségnyujtás lehetetlen.A hadihelyzet további alakulását az eddigi német eredmények alapján nem volna nehéz megjósolni. Szentpétervár (Leningrád) eleste nem késhetik soká. Lehet, hogy mire ezek a sorok napvilágot látnak, Moszkvát már össze bombázták a német légi erõk és a legfontosabb orosz iparterületek: az ukrajnai Dnyeper mente és a Donec vidék erõ- és gyártelepei már a légi támadások hatása alatt romokban hevernek. De ha mindez még nem történt volna meg, bizonyos az, hogy a bolsevizmus felszámolását emberi erõ már nem akadályoz hatja meg. (Lezártuk 1941 július 14-én.) JULIER FERENC |
Julier Ferenc villámháborúja
2014.11.09. 18:54 Deak Tamas
Szólj hozzá!
Címkék: német szovjet 1941 Julier Ferenc Werth Henrik Bartha Károly Magyar Szemle
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://valtozomult.blog.hu/api/trackback/id/tr706881695
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
